Egy nyelvet beszélünk?

Számomra – gyógypedagógusként -, egyértelmű, általánosan használt és magától értetődő emberi érintkezési forma, az együttműködő kommunikáció.

Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka. Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.

Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki, aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.

Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.

Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!

A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a társak megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek, aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.

Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagy részében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.

Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más!

Sajnos itt is érvényesül az, ami a közfelfogásban, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia – a saját lehetőségein belül amennyire csak lehet -, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.

Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!

Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztetik a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.

A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, mert nem kell hozzá saját erőfeszítésük, kényelmes. Ez rendszerint serdülőkorra komoly problémává válik, amikor viszont már a szülő szeretné, hogy végre önálló legyen a gyermeke - hiszen már nagy -, rendszerint erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között az öltözködés, cipőfűző kötés. Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Azonban ehhez (is) szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elviseli a társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást. Azaz, hogy elvárásaink legyenek egy fogyatékos emberrel szemben, hogy lehetőségeihez mérten teljes értékű embernek tekintsük.

Szülőkkel folytatott interjú során megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya, ha "beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, ők maguk nem gondolták így, de ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden benne van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak, ezek a szülök!

A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejleszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert tornaóra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni.

Ehhez kell egy nyelv, az a nyelv, amely szívtől szívig szól!

Azért is kell ez a nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk neki megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értse meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!
Ha csak a cipőjét tudja egyedül felvenni az is óriási teljesítmény, örüljünk vele, és várjuk el tőle, hogy ez már az ő feladat lesz, tegye meg mindig.

Nehéz helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik most az integráció kapcsán szembesülnek a mássággal, az eltérő igényekkel, és lehetőségekkel, de viszonylag egységes és magas oktatási követelményekkel, melynek meg kell felelniük személy szerint és a tanítványaiknak is.
Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.

· Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.
· A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.
· A gondolat, az ész felel azért, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.
· A végén nem kell más csak a nyelv, az, amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.

Mindehhez már nem kell más, csak egy mosoly, attól a lélektől, amelyik él.

Az együttműködő kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy egymás tiszteletben tartásával oldjunk meg verbális konfliktusokat, és megelőzzük azok kialakulását.

Az első munkahelyem egy vidéki általános iskola volt, amelyet akkor még kisegítő iskolának hívtak. A kolléganőnek hangszalaggyulladása lett, és fél évre eltiltották a beszédtől. Negyedik osztályban volt osztálytanító, meg kellett oldani a helyettesítést. Az igazgatóm megkérte a kollégámat, hogy vállalja el, de mivel mi akkor előkészítő osztályosokkal foglalkoztunk, nem szívesen tette, mert ők már azért 10-11 éves tanulók voltak. Sok volt a roma abban az osztályban, 8 tanulóból 8, nem volt könnyű velük. Így aztán engem kértek fel osztálytanítónak.
Mint minden új tanárt engem is próbára tettek. Beszélgettek, nem figyeltek, megjegyzéseket tettek, és ez egyik tanuló dühében széttépte a füzetét, hogy nem akar ennyit írni, ehhez neki nincs kedvbe. Hatalmas csönd lett a teremben várták, hogy mit lépek rá. Lehajoltam és némán összeszedtem a füzetdarabokat, és kidobtam a szemétbe. Majd oda mentem mellé, megsimítottam a haját és azt mondtam: „Akinek ilyen gyönyörű ébenfekete hosszú haja van, miért csinál ilyen butaságot? Most nem tudok másik füzetet adni, de kérünk egy lapot a társadtól, így be tudod fejezni ezt a munkát, és holnapra hozok füzetet és bemásoljuk a mai munkát. Lehet, hogy szebb lesz az írásod, mint a mostani füzetben volt, és akkor 2 matricát is tudok adni. Jó lesz így?” Csend volt, lehajtotta a fejét a kislány, és az mondta, igen. Kapott egy lapot a társától, és dolgoztunk tovább.

Nem volt több problémám ebben az osztályban, hihetetlen jó társaság volt, okosak és ügyesek voltak, fél év alatt majdnem a teljes 4-es anyaggal végeztünk. Különösen matekból voltak ügyesek. A második félévben visszajött a kolléganő, megköszönte a munkámat, a gyerekek pedig nagyon büszkék voltak magukra, és persze én is rájuk!

A nyári szünetben egyszer csak csöngettek, és az ajtóban a 4. osztályból az a kislány, aki széttépte a füzetét és még 2 társa állt, egy kosár meggyet hoztak, gondolták örülnék neki. Nagyon boldog voltam, és hálás, amiért sikerült emberséget adni, és ezt megérezve ők is képesek lettek adni. Hihetetlen élmény volt, ma már úgy fogalmaznám meg, mert az együttműködő kommunikáció alkalmaztam. Azóta sem teszek mást, mert hiszem, hogy csakis ez vezethet vissza bennünket az élhető emberi közösségi léthez.

Elkötelezettségem nagy, most már lehetőségem van ezt másokkal is megosztani, mert a mai tanár diák kapcsolatokban rettenetesen nagy szükség van az empátia adására, kapására. Ehhez kell az, hogy egy nyelvet beszéljük, a megértés nyelvét, az együttműködés érdekében, mert ez vezet a sikerhez, és mindenkinek jár, hogy sikeres ember legyen!

"Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is."
George Matthew Adams

Személyiségfejlesztés

Magabiztosnak és sikeresnek lenni, ez mindenki vágya. Aztán elérkeznek olyan élethelyzetek, hogy hirtelen döntenünk kell, meg is tesszük, elégedettek vagyunk, hiszen az adott pillanatban helyesnek tűni a döntésünk és annak következménye is. Aztán néha utólag elbizonytalanodunk egy megjegyzés, vagy egy szempillantás miatt, és elgondolkozunk, hogy jól viselkedtünk, jól tettük-e amit tettünk, tényleg azt akartuk-e kifejezni, és éppen ez volt rá a legjobb megoldás?

Önértékelési problémái szinte mindenkinek vannak, csak az nem mindegy milyen mértékű és mennyi ideig tart, és milyen megoldást választunk, hogy ezekből a helyzetekből fejlődve, megerősödve lépjünk eggyel feljebb, magasabb szintre. Az ember születésétől kezdve folyamatosan kapja a környezetétől – leginkább a családjától - a külső értékelést.

Manapság egy-egy buszmegállóban, boltban sokszor szomorúan hallom, ahogy az ideges szülők rászólnak gyermekükre: „Nem igaz, milyen ügyetlen vagy!” „Ezt mindenki tudja, csak Te vagy ilyen buta!” „Vak vagy, hogy nem látod?!” Ezt a kommunikációt a gyermek, önértékelő képesség hiányában egy idő után megszokja, el is fogadja, és eszerint is fog tenni, élni egy idő után. Még ügyetlenebb lesz, és még inkább hagyja, hogy mások irányítsák, ami még több szidást, lekicsinylést von maga után.

Ezek után belátható milyen nehézségbe ütközik önmaga énképének helyes felépítése, saját képességeinek, erősségeinek reális felismerése, hiszen ki tudja milyen értékeléshez kap dicséretet, és minek a megítéléséhez csak szidást, énkép rombolást. Mégis szüksége lenne rá, hogy saját maga alkossa meg magáról az értékelést, annak alapján, amit önmagáról eddig tómegtudott, mert megtapasztalta.

Például tudja, hogy nem ügyetlen, csak néha nem figyel oda, és amikor siet, és nagyon meg akar felelni, akkor bizony leejt ezt-azt. El is törik egy-egy pohár, és akkor nagyon szomorú, mert a kedvenc poharát is eltörte már. De tudja, hogy a rajzait a múltkor is kiállították az iskola aulájában, és a többi rajzok készítői mind 2 évvel idősebbek voltak nála! Neki magának kell az önmaga értékelését megalkotnia, meg is teszi valamilyen szinten.

Előfordul, hogy csak hitegetjük magunkat, bizonygatjuk, hogy nem vagyunk ügyetlenek, és különben is a körülmények miatt van, sürgetés, a kiabálás, és mindig elhangzó szidás miatt van, amúgy mindent jól csinálunk. Igaz ez, valóban így van?

Életünk, napi tevékenységünk során állandó kölcsönhatásba kerülünk más emberekkel, és mindig újabb helyzetekben kell azonnal reagálnunk a velünk kapcsolatba lépő személyekkel. Kapcsolataink célirányos alakításában, feladataink elvégzésében - társas szerepeink során és a munkahelyen - meghatározó jelentősége van személyiségünknek.

 A legtöbb ember a környezete, vagy a társadalmi elvárásoknak megfelelő célok szerint él. Abban a ritka esetben, ha ezek a célok találkoznak sajátjaival, vagy ambíció hiányában közömbös saját pozíciója iránt, akkor esetleg konfliktusmentesen élhet. Ellenkező esetben azonban az élet tele van konfliktusokkal, és eldöntendő kérdésekkel.

Elsősorban azt kell tisztázni magunkban, hogy milyen a személyiségünk, és mi az, ami ösztönöz bennünket. Önmagunk feltérképezésénél figyelemmel kell lennünk magánéleti, társasági, szellemi elvárásainkra is, hiszen csak az elégedett ember a teljes ember.

Ehhez tudatosan kell önmagunkat vizsgálni, meg kell határoznunk életcéljainkat, számba kell vennünk azokat az eszközöket, amelyekkel rendelkezünk, és amelyeket fejlesztenünk kell. Azaz fel kell mérni, milyen tulajdonságai segíthetik a siker elérésében, és melyek gátolhatják.

Mindez annak érdekében kell, hogy megtörténjen, hogy képes legyen önálló életvezetésre, azaz, hogy képes legyen az ember a saját életét irányítani, alakítani, amelyhez döntések sorozatát kell meghoznia. Döntéseket mindenkinek hoznia kell, ezek nélkül nem léphet előre az életében, nem fejlődhet az egyénisége, nem képes önálló életre.

A döntéshozatal az emberi élet egyik legnehezebb része. Az információkról, amelyek alapján dönteni kell, el kell dönteni, hogy elégségesek-e. Ugyanazon problémakör megoldásáról nincs két ember, akinek egyforma lenne a véleménye, mivel a véleményalkotás az egyéniségtől, a megszerzett tapasztalatoktól, egyaránt függ.

Nehéz szembenézni azzal, ha egy döntés kellemetlen, vagy fájdalmas, ezért sokan nem is mernek dönteni, vagy éppenséggel halogatják a döntéseket. Minél több az információ annál nehezebben tudnak szelektálni, és végül meghozni a végső döntést. Sok esetben csak jóval később tisztulnak le az egyes események, és visszanézve már szinte teljes határozottsággal megállapítja az egyén, hogy korábbi döntése tényleg helyes volt-e, vagy sem.

Így nem derülhet ki csak utólag, hogy az a korábbi döntés rossz volt. Ilyenkor kényelmetlenül érezzük magunkat, és szinte azonnal átértékeljük korábbi döntésünket. Keressük a döntési folyamatunkban a hibát, jó esetben rádöbbenünk, (vagy mások segítenek ebben, néha finoman, néha fájdalmasan), hogy probléma van az önismeretünkkel, az önértékelésünkkel.

Az Énkép
A személyiségnek feltételezett középpontja a saját tudattal bíró én, mely irányítja, elemzi, értékeli önmagát, igyekszik reális képet kialakítani és önmaga fejlesztésére is szolgál.

A tudatosodás útján nemcsak megismerni kell az önmagunkról alkotott Énképet, hanem azt el is kell fogadni. Ez azt jelenti, hogy a megértést mindig szeretet követi. Így működik együtt a szív és az ész. Ha valamilyen okból kimarad a megismert Énkép elfogadása, az probléma felhalmozódáshoz vezet, és frusztrált, önmagát marcangoló elégedetlen személyiség kialakulásához vezethet.

Éntudat - a saját személyiség tudata
Az egyén az éntudatban éli át a személyiség mivoltát, azt hogy ő az emberi társadalomnak egy meghatározott, sajátosan egyedi vonásokkal rendelkező tagja. Az éntudat segítségével képes az ember önmagát másoktól, egész környezetétől elhatárolni, személyiségének egységes és aktív jellegét átélni. Az éntudat 2,5-3 éves kor körül alakul ki. Az én előbb érzéki majd pedig tudati szinten válik külön a környeztében élőktől.

Az éntudat filozófiai és pszichológiai fogalom. Az éntudat a saját testünkről és belső tulajdonságainkról kialakult tudásunk (az érzelmeket is beleértve!). Az ember az érzékelés, észlelés, gondolkodás, emlékezés és más agyi tevékenységek segítségével tudja elhatárolni önmagát másoktól.

Az én tudat az öntudat első foka, amellyel a gyermek 2 és fél-3 éves korában önmagáról azonosságot szerez, azaz egyes szám 1. személyben kezd el beszélni önmagáról, ahelyett, hogy egyes szám 3. személyben szólna róla, mint addig teszi némely gyermek. (Ezért sem jó, ha a kedveskedő anyuka önmagáról is egyes szám 3. személyben beszél a gyermekéhez!)Az én vagy más szóval ego (és még különböző szinonimái) tudata az egyén önmaga átélése vagy elgondolása. Az én-nek a gondolkodásban (tudatban) rugalmas határai vannak, míg a testérzet nem ilyen rugalmas, de a tudat azt is ki tudja tágítani, mint pl. amikor valaki megtanul gépkocsit vezetni, stb.

Énkép Az énkép a személy önmagáról kialakított állandósult mentális képe, ami olyan dolgokat foglal magába, amelyek a külső szemlélő számára hozzáférhetőek; eszköz, amellyel a személy kísérletet tesz önmaga objektív szemlélésére.

A pozitív énkép kialakítása rendszerint nagy kihívást jelent a személy számára, különösen mivel a közösségek gyakran pontatlan vagy túlzó elvárásokat támasztanak az emberekkel szemben. A következmények súlyosak is lehetnek a személy számára (önutálat). Valójában a kép, amelyet másoknak önmagukról adunk, közvetlenül befolyásolja a cselekedeteiket; ahogy a mondás tartja, „Nevezz egy embert tolvajnak, és lopni fog.”

Az énkép kapcsán felmerülő kérdések – „Kövér vagyok? Elég jó ember vagyok? Milyennek látnak engem?” – rendszerint a tizenéves korral hozhatók kapcsolatba; valójában kora gyermekkorral megszületnek, és sok embert egész életében nem hagynak nyugodni.

A személyről szóló információk egy része sosem közvetlenül hozzáférhető mások számára, és ez a bizonyos információ egy pontos és jól működő énkép része lehet. Például csak a személy tudhatja biztosan, hogy a tetteit jó vagy rossz szándékkal követte-e el. A sok történetben előforduló tanulsággal élve: mindig neked kell emlékezned, hogy kicsoda vagy valójában.

Az énkép a személyiségvonásoknak azon összessége, amelyeket az egyén önmagának tulajdonít. Fejlődésben meghatározó szerepe van az öntudat és az éntudat kialakításának. Az énkép kialakulása és kiteljesedése hosszú tanulási folyamat eredménye.

Az énkép a kor előrehaladtával folyamatosan változik, gazdagodik és teljesebbé válik. Az énkép realitásfoka attól függ, hogy a környezet milyen segítséget nyújt, mennyire valós és őszinte visszajelzéseket közvetít az egyén számára.

Az énkép minden megnyilvánulást befolyásol. Az énkép magában foglalja a saját testünkről, alkatunkról, külsőnkről, fizikai tulajdonságainkról, képességeinkről, szexuális jellemzőinkről, szellemi kapacitásunkról, tudásunkról, erkölcsi és egyéb normáinkról szerzett ismereteinket. A tárgyilagos, stabil énkép a biztosítéka a többi én-funkció egészséges fejlődésének.

Az éntudatnak rokon fogalma az énkép, amelynek nagy jelentősége van az emberek viselkedésében, és amelynek alakítására, megváltoztatására a pszichológia vállalkozik, amennyiben egy személynek vagy a személyiségnek problémái vannak önmagával.

Én-ideál

Az Énkép önmagában nem tölthetné be funkcióját, ha ki-ki nem rendelkezne egy számára leginkább megfelelő viszonyítási alappal ún. eszményi énképpel, vagy más néven én-ideállal, amelyhez az egyén valódi énképét hozzáigazítja, amelynek segítségével önismeretét önnevelés útján is gyarapítja. Az én-ideál siker orientált.

Önellenőrzés-önértékelés

Az önellenőrzés és az önértékelés egymást feltételező én-funkciók. Az önellenőrzés tudatos odafigyelés, az önértékelés a szerzett tapasztalatok kritikai önmegítélése. Mindkét én-funkció megfelelő működésének alapja a jó önismeret.

  

Önnevelés

Az önnevelés - a személyiségformálás egyik fontos része, a személyiség társadalmi fejlődésének kiegészítője, a nevelési folyamat belső oldala. Önmagunkat nevelni azt jelenti, hogy éntudatunk révén részt veszünk saját személyiségünk formálásában. Az önnevelés a pozitív tulajdonságok kialakítására és elmélyítésére, valamint a negatív sajátosságok, hiányosságok kiküszöbölésére irányul.

Az Énkép segítségével feltérképezhetjük a múltból származó, korlátozó viselkedéseinket, és a magunkról alkotott, tudattalanul megjelenő gondolataink módosításával feloldhatjuk ezeket. Ennek több módja van. Ha céljainkat el akarjuk érni, önmagunk képének gyakran új oldalait kell kifejlesztenünk. Az ehhez szükséges belső erőforrások könnyen mozgósíthatók.

 Ha például valaki jó megfigyelő szeretne lenni, e módszer révén akkor is az lehet, ha eddig nem volt ilyen emléke. Ugyanígy megszilárdíthatunk magunkban valamilyen eddig bizonytalan tulajdonságot.Ha egy bizonyos területen néha biztosak vagyunk magunkban, máskor pedig tétovázunk, a bizonytalanságot állandó bizonyossággá változtathatjuk. Negatív énképet pedig (nem vagyok megbízható) átalakíthatunk pozitívvá (megbízható vagyok). A változás könnyen megy élményeink belső szerkezetének módosításával.

 Az életünk során hozott vélemények, ítéletek közül legfontosabb a saját magunkról alkotott véleményünk. Az önbecsülés önmagunkról alkotott sajátos tapasztalatunk, nem egyszerű érzés, hanem sokkal inkább aktív cselekvés, hajlandóság az élet, a világ, a történések realitásának megtapasztalására.

Az önbecsülés az egyén hajlandósága arra, hogy megtapasztalja önmagát, mint az élet alapvető kihívásaival megbirkózni képes, boldogságra méltó lényt.

Mindez magába foglalja gondolkodási, tanulási, döntéshozási képességünket, s a felfogást, hogy a siker, a beteljesedés, a boldogság jó és természetes számunkra.

Az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, pillanatnyi érzés, ehelyett tudatunk megfelelő működése által az idő folyamán kiépül bennünk, s a valóságon, realitásérzetünkön alapul, szükségünk van rá, mert szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban.

A tudatosság akaratlagos, mi döntjük el, hogy a realitásban akarunk-e élni, tudatosan akarunk-e élni, racionálisan akarunk-e élni, vagy ellenkezőleg!

Ha többet szeretne önmagáról tudni, szeretné képességeit, készségeit feltárni, úgy látni önmagát, ahogyan azt mások is látják, és mindezekről hozzáértő személlyel beszélne, erre is van lehetősége.

Kattintson ide, és olvassa el az önmegismerés lehetőségeit!

Tesztekkel, és interjúval egybekötött lehetőséget kínálok a személyiség bizonyos állandó jegyeinek és jelen állapotának, feltérképezésére.

• A tesztek segítségével bizonyos kompetenciák, képességek, készségek egyéni szintjeit vizsgálhatjuk meg. 
•  Az önéletrajz, motivációs levél, a telefonos és a személyes interjú, tesztek eredményeit olyan szemszögből is megvizsgálom, ahogy egy munkáltató, vagy egy fejvadász keresi egy adott pozícióra a leendő munkavállalót.
• Végül egy összegzés készül, amely sok segítséget ad ahhoz, hogy megtalálja a javítandó területet és az azzal való foglalkozás módját, hogy valóban önmaga vehesse saját kezébe önmaga irányítását.

Egyéni összegző értékelés az önismereti tesztek és az interjú értékelése alapján (minta)

• Ágota története

Ágota 30-as éveiben járó fiatal nő, van egy barátja, gyermeke még nincs, és egy kábeltelevíziós társaságnál dolgozik. Ügyfélszolgálati feladatokat lát el, de a szerelőkkel is ő tartja a kapcsolatot. Úgy érzete ezalatt az 5 év allatt  hogy "egy gépnek nézik " a kollégák, aki dolgozik, és nem igazán kell vele foglalkozni, mert neki ennyi is elég.

Ágota kedves, szerény, mindenkinek szívesen segít, amit mások el is fogadnak, de valahogy úgy érzete, viszonzást sosem kap, nem igazán tagja ennek a közösségnek. Az ügyfelek is egyre jobban fárasztották, a főnöke pedig sokat kiabált vele az utóbbi időben, mindennel elégedetlen már lassan, bármit is csinál. Ezért azon gondolkodott, hogy keres magának  egy új állást, pl. egy bankban, ahol nem  kell ügyfelekkel foglalkozni, csak adminisztráció van, mert azt szereti igazán. De nem volt biztos abban, hogy valójában tényleg ezt szeretné-e, ezért vette igénybe az önismereti tesztek közül a Standard csomagot, de kért hozzá egy Pályaorientáció teszetet is, hogy megtudja valójában neki milyen típusú munka való.

Az interpeszonális kommunikációs teszt megmutatta, hogy Ágota igen zárkózott, ugyanakkor a Páyaloriantáció teszt alapján jól látható, hogy nagyon szívesen kommunikál, és az emberekkel való munka, azon belül is a tőrődés és a renszerek folyamatok mutattak magas képesség, készég szintet. Olyan munka való így a számára, ahol a szavakra kell támaszkodni, pl. könyvtáros, titkárnő, stb. Sajnos konfliktuskezelő stílusán  meglátszik a jelenlegi magas önbizalom hiánya, de ez szerencsére javítható, fejleszthető állapot. 

A telefonos (Skype) vagy személyes megbeszélés során nagyon fontos, sokszor igen komlyan gátló tényezőket tárunk fel. Ágotánál kiderült, hogy a zárkózottság oka  egy korábban elszenvedett sérelem - édesanyja sosem adott neki lehetőséget, hogy elmondja a véleményét "nem értesz Te ehhez" mondta neki mindig -, és erre adott  énvédő válasz reakciója a zárkózottság, elkerülés. Valójában azért is nem sikerült elfogadtatnia magát a munkahelyén, mert zárkózottsága okán nem mert kezdeményezni, és elvárta, hogy a többiek oldják meg helyette a kezdő lépést. Az ügyfelek esetében is hagyta, hogy az történjen, amit akarnak, mert nem akart velük vitatkozni. Barátja mindig megmondja mi az ő feladata, és ebben is egy kicsit már belefáradt, hogy ebben a kapcsolatban is "alárendelt", de valójában nem is meri a saját igényeit érvényre juttatni. Azt hitte ezen nem lehet már változtatni, és nagyon szomorú volt és magányos Ágota, amikor mi találkoztunk.

Ágota elmesélte azt is, hogy zárkózottságából, "emberkerüléséből"  számtalan konfliktusa származott, ráadásul nagyon fárasztotta az ügyfélszolgálati munka már. Minden oka meg volt arra, hogy ne érezze jól magát, hiszen elkerülő konfliktuskezelést alkalmaz - nincs megfelelő verbális eszközrendszere a konfliktusok kezeléséhez. Ezért nem is próbálkozik semmivel, teljes mértékben kerüli a konfliktusokat -, azaz feladja "önmagát", lemond érdekeiről, nem tesz semmit annak érdekében, hogy jobb legyen a számára.

Így a többiek ezt a magatartást  annak veszik, aminek lehet: Ágota "megadta önmagát a sorsnak", ezért aztán nem is számítanak rá, mint a közösség tagjára. Ezzel a visszahúzódó magtartásával nem tudott a főnöke se mit kezdeni, ezért kiabált vele "tehetetlenségében"  - természetesen nem helyesen -.

Azonban ennek nem kell így maradnia! Ágotának sikerülhet egy védett közegben - pl. tréningen - kirpóbálnia bizonyos konfliktuskezelő módszerereket - pl. az együttműködő kommunikációt -, akkor megtapasztalhatja, hogy a jelenleg is meglévő képességei fejleszthetőek, és alkalmassá teszik majd arra, hogy jobban figyeljen másokra, és ezáltal képes legyen úgy kommunikálni, hogy kiszámíthassa mások reakcióit, felkészülhessen rá, és végül megtegye azt, amire most még nem képes: képviselje önmaga érdekeit.

Ágota ezt írta, amikor az elemzést megkapta: "Kedves Böbe! Igyekszem tanácsaid megfogadni és az önbizalmamat illetve önértékelésemet magasabb szintre emelni! Még egyszer köszönöm a teljes körű elemzést! Ez a lehetőség egy nagyon jó dolog!"

"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."

Goethe