A figyelemzavaros gyerek

„ Már öt perce ültünk le ehhez a számtan feladathoz, és még mindig nem jutottunk előre. Minden pillanatban mással foglalkozol. Így nem lehet megoldani ezt a feladatot, sohasem leszünk készen ezzel a házival. Nem figyeltél az órán? Vagy mi a baj, nem tudsz összeadni? Nem tudod mennyi 62+79? Mi van ezen olyan nehéz? Csak oda kéne figyelned és nem állandóan kinézni az ablakon!” Amíg nincs készen a házid, addig úgy se csinálhatsz mást, úgyhogy hiába nézegetsz kifelé! Jobb lenne, ha összeszednéd magadat és odafigyelnél végre!”

Mi lehet a baj ezzel a gyermekkel? Nem érti a feladatot, nem szeret számolni, vagy nem tud számolni, inkább játszana, mint tanulna? Vajon miért mondja annyiszor az anyukája – vagy akár a tanítója, nevelője, nagyszülei -, hogy „figyelj oda”?

Leginkább azért, mert valószínű, hogy ez a gyermek nem képes a figyelmét koncentrálni, hosszabb időn át egy faladatra összpontosítani. Persze ez még önmagában nem olyan különleges, hiszen velünk is előfordult – és felnőtt korban sem ritka jelenség, hogy nehéz odafigyelnünk néha egy-egy feladatra, pedig muszáj lenne -, és a gyermeki korban is bőven akad a fejlődésnek olyan fázisa, ahol az elmerengés abszolút természetes.

Azonban itt másról van szó, pontosabban többről, mint egyszer-egyszer előforduló figyelem összpontosítási nehézségről, mert szinte minden szituációban hosszas küzdelem folyik azért, hogy 2-5 percre elérjük, hogy a gyermek figyeljen. Az újabb lehetséges figyelemmel kísért időszak között eltelhet akár egy óra is, mire újból elérjük az 5-10 perc fejlesztésre, együttműködésre alkalmas minőségű időt.

Erre a gyermekre mondanánk, hogy hiperaktív, új elnevezéssel pedig figyelemzavarban szenvedő gyermek.  Megállapították, hogy nem minden figyelemzavar mellé társul túlmozgás, magatartási probléma, mint ahogy a tanulási nehézség sem, míg a koncentrációs probléma igen, ezért kapta az új elenevést ez a tünetegyüttes.

1. A figyelemzavarban szenvedő gyermek egyik - és szinte mindig - jelen lévő jellegzetessége, hogy a figyelme rendkívül könnyen elterelhető és/vagy csak rövid időre köthető le. Ezt az állapotot kísérheti túlmozgás is, azonban a hiperaktivitás inkább kísérő tünet a fő probléma mellett, és szintén annak erőssége mutatja meg a kórósabb állapotot.

2. Minden gyermek – különösen kisgyermek korban – akkor és azt akarja, amit éppen akar, de a fejlődéssel együtt megtanulja az akaratát uralni. A figyelemzavarban szenvedő gyermek azonban még idősebb korában is úgy viselkedik, mint egy „kisóvodás”. Nem tűri, ha nem az történik, amit ő akar, akkor és ott, és ezért felindultságában akár ki is rohanhat az utcára, vagy felugrik az asztal tetejére, leveti magát a földre utcán, boltban, bárhol.

A szertelenség, impulzivitás meglátszik a gyermek öltözetén is, hiszen „nincs ideje” felöltözni rendesen, végig begombolni az inget, betűrni a ruhába, vagy a kabátot felvenni mielőtt kiér a mínusz fokos téli időben az utcára.

Nem szokás idehaza ezt bevallani, de bizony ezeknél a gyerekeknél a nappali, de az éjszakai „balestek” is viszonylag gyakran előfordulnak. Sajnos a büntetés, a megszégyenítés még csak tovább ront a helyzeten, és mivel erről nem szokás beszélni, csak sokára derül ki, hogy milyen probléma van.

(Sajnos igen kellemetlen élményem volt, hogy nem tudtam az éjszakai balestekről az egyik tanítványom esetében. Elvittem a csoportomat kirándulni, és természetesen nem kértem gumilepedőt neki. Azonban reggel megdöbbenve láttam, hogy nem is kicsit volt vizes az ágy és az ágynemű. Bocsánatot kellett kérnünk a szállásadóktól, és nem győztünk mosni, takarítani, hogy rendbe hozzuk az ágyat, mivel hálóruhája sem volt több a gyermeknek, így azt is meg kellett oldanunk. Hazaérkezve említettem a szülőknek, hogy kár, hogy nem mondták el, mert akkor felkészültünk volna rá, de végül is megoldottuk. Az első reakciója az anyának az volt, nem szokott otthon bepisilni a gyerek, de aztán megnyugodott, hogy nincs nagy baj, így elmondta, hogy azért nem mondta el, mert szégyellte, azt hitte, hogy az ő hibája, mert nem neveli jól a gyerekét.)

3. A hiperaktivitás nem minden figyelemzavaros gyermek esetében jelentkezik. Akinél a hiperaktív, annál már csecsemőkortól érzékelhető ez a jelenség. A csecsemőnél látható, hogy feltűnően „aktív” babáról van szó, és amikor már el kezd járni, szinte mindent hatalmas "elánnal" végez, és mindig, mindenhol ott van, egyetlen percre sem lehet felügyelet nélkül hagyni. Aztán mire iskolába kerül, állandóan jön-megy, sőt szalad folyamatosan, és sokat esik, könnyen szerez sérüléseket. Ami nyitható azt kinyitja, autóban, villamoson, buszon, mindent mozgat, piszkálgat. Sokat beszél, az embernek az az érzése, hogy soha sem tart szünetet, miközben állandóan izeg-mozog. Az osztálytársait sokat bosszantja, előszeretettel incselkedik, lökdösődik.

A „korral” azonban ezek a tünetek eltűnnek, de néhány esetben csak tompulnak. Vannak felnőttek, akik szinte sosem tudnak egyhelyben ülni, toporognak, érzi a nyugtalanságát, és ilyenkor valami olyan elfoglaltságot keresnek, ami megnyugtatja őket. Lehet az extrém sport, de hímzés, varrás is.

4. Figyelmet, ráfigyelést kikövetelő magatartás minden gyermeknél természetes jelenség, azonban a figyelemzavarban szenvedő gyermek szinte „egy teljes embert kér és követel” magának a nap 24 órájában, annak minden másodpillanatában. Elvárja, hogy minden és mindenki körülötte legyen, teljesüljön a kívánsága, és mindent ő irányíthasson. Ezt olyan mértékben megteszik, hogy saját illetve társai épségét is veszélyeztethetik. Vannak figyelemzavaros gyerekek, akik képesek gyengéden bánni időnként azokkal a személyekkel, akik őt körülveszik, de vannak, akik még az ölelés pillanata után közvetlenül megütik szüleiket.

Sajnos ebben a helyzetben számtalan szülő érzi magát „rossz szülőnek” hiszen nem tudja gyermeke kívánságát kielégíteni. Amikor pedig bántást kapnak gyermeküktől, akkor pedig haragszanak rá, ami miatt ismét bűntudatuk lesz, és elkezdik a kompenzálást, a kívánságok teljesítését.

A nagyobb gyerekek ezt a helyzetet tökéletesen értik, így akár zsarolhatják is szüleiket, akik erejükön felül teljesítnek, de a gyereküktől ekkor sem remélhetnek szeretetviszonzást. Éppen ezért nagyon fontos a szülőket – tanárokat - megtanítani arra, hogy hogyan kell helyesen kezelni a hiperaktív gyermekek követeléseit.

5. Iskolai nehézségek ráadásul igen sokszor jelentkeznek. A magatartászavar miatt eleve az osztályban problémát jelent a tanárnak és az osztálytársaknak. Nem ül az órán, futkározik, vagy éppen beszél, „beszól” a tanároknak, diákoknak emiatt beilleszkedési problémái lesznek. A tanulási képesség tekintetében lehetnek kiváló képességű gyerekek éppen úgy, mint tanulásban vagy értelmileg akadályozott. A kiváló képességű gyereket szinte alig lehet látni tanulni, ezért "érthetetlen" a tanár, szülő számára hogyan tud ennyit, amikor eddig azt látták, hogy  alig képes valamire is figyelni. Ugyanakkor pedig vannak területek, amelyekben szinte hihetetlenül ügyetlen.

Erős, egészséges, de fogalma sincs melyik a jobb vagy a bal keze, így pl. emiatt nem igazán lehet egy futball csapat tagja. Van, amiből többet tud, a társainál pl. a szorzótáblát ismeri akár elsős korában, de komoly problémát jelent neki a betűk alakítása, maga az írás kivitelezése. Ilyenkor nagyon nehéz olyan osztályt találni, ahol kiváló képességeivel haladhat tovább, ugyanakkor a más területeken meglévő elmaradását is lehessen fejleszteni.

Főképpen akkor van erre szükség, amikor egyértelműen kiderül, hogy van olvasási, számolási problémája a gyermeknek, amelyet specifikus fejlődési zavarként szakszerűen kell kezelni. Ezekben az esetekben beszélünk itt diszlexiáról, diszgráfiáról, diszkalkuliáról. Valójában az intelligencia teljesen normális, mindössze részképesség zavara van, melyet megfelelő oktatási módszerekkel és nevelési körülményekkel kiválóan lehet kezelni. Olyannyira, hogy ezeknek a gyereknek nagytöbbsége, mire gimnáziumba megy – ha minden speciális fejlesztést időben megkaptak -, semmi jelét nem fogja mutatni annak, hogy valamiféle problémája volt az olvasással, írással.

Természetesen az egyéni fejlődések és a körülmények sokfélék, így lehet, hogy maradnak apróbb eltérések, de addigra ezt más módon képes a fiatal kezelni, kompenzálni. (Nyilvánvalóan az értelmi fogyatékos tanulók esetében nem beszélhetünk ilyen életútról, de ott a vezető tünet az értelmi fogyatékosság és társprobléma a hiperaktivitás, ezért azt kell mondjam, a hiperaktivitás kezelése sokkal inkább megoldott szakmai szempontból.)

Azonban, ha nem kapja meg a gyermek a testi-lelki-szellemi fejlődéséhez a megfelelő körülményeket, megértő támogató hozzáállást, akkor komoly problémákkal kell szembe nézni a szülőknek éppúgy, mint a tanároknak. Az amúgy is labilis érzelmű gyermek bizony könnyen dühbe jön, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elgondolta, és amely miatt szintén újabb atrocitások érik, és belekerül a „22-es csapdájába”. Ha nem kap időben kiutat, támogatást, bizony könnyen képességei alatt fogják értékelni, és ezzel komoly veszélybe kerülhet egy ilyen fiatal.

6. Koordinációs problémák is jelentkeznek ezeknél a gyerekeknél, pl. hosszas tanulási folyamat a cipőfűző megkötése. Maga a folyamatot is nehezen lehet lekövetni a figyelemzavar miatt, de a koordinációs problémák miatt a kivitelezés is problémás.

Az olló használata is gondot okoz, a szétnyitás, a tartása, az erőkifejtése, a papír tartása és annak megvágásának kivitelezése és végül a nyomkövetés, vonalon vágás. (Ugye egy számunkra mindennapos tevékenység még leírva is milyen bonyolult!) Vannak olyan gyerekek, akik a színezésnél „nem látják” a vonalhatárokat, vagy az írásnál nem tartják be a vonalhatárokat, margót, stb. Van olyan koordinációs nehézséggel küzdő fiatal, aki viszont kiváló úszó, futó, hiszen ezek a problémák nem érintik a nagymozgás izomzatának fejlődését.

7. Szociális beilleszkedésükkel bizony komoly problémák vannak, hiszen a társaik nem csak azért fogadják el nehezen, mert problémát okoznak, azzal, hogy semmilyen szabályt nem szívesen tartanak be, és szinte felhívás az ellenállásra számukra a „Nem szabad!” „Ne csináld!” "Hagyd abba!" felszólítások. (Pl. szinte provokáló a magyar „porosz utas”, tekintélyelvű, utasítás alapú nevelői kommunikáció a figyelemzavarban szenvedő gyermek számára.)

Sokszor tapasztalható, hogy a hiperaktív gyermek „zsarnokok” a társaikkal szemben, kötekedik, erejével kérkedik a gyengébbek előtt. Nem igazán agresszív akar lenni, hanem a figyelmet akarja elérni, éppen úgy ahogyan az ott a „menő”. Az órákon gyakran bohóckodik, állandóan a „középpontban” akar lenni, és ezzel bizony komoly türelemjáték a tanár és az osztály részéről, hogy hogyan kezeljék ezt a társukat.

A legnagyobb baj, hogy ezek a gyerekek éppúgy szeretetre, elfogadásra, barátokra közösségi életre vágynak, mint a társaik, azonban így képtelenség erre szert tenni. A figyelemzavarban szenvedő gyermeket meg kell érteni, hogy amikor éppen „agresszív”, akkor pontosan azért dühös, amiért bárki más lenne, csak éppen az előzmény nem látható, vagy érthető más számára, illetve a reakciója hevesebb a megszokottnál.

Pl. az nem érthető a "laikus szülő" számára, hogy miért kell olyan hevesen reagálni, lefeküdni a földre, vagy dobálni a játékokat, azért mert nem kaphat meg egy szelet csokit ebéd előtt. Erre más gyerek nem így reagálna, nyílván szomorú lenne, tenne egy-két célzást, vagy akár még csúnyát is mondana, duzzogna egy picit, majd tudomásul véve a helyzetet pillanatok alatt elfelejtve megy tovább. Ezért nehéz ez a helyzet, amelyet kezelni kell, és nem lehet a fejünket a homokba dugni helyette, vagy mást hibáztatni. A szüntelen figyelem és foglalkozási igénnyel bizony keményen megnehezítik a figyelemzavaros gyerekek a tanárok, szülők, testvérek mindennapjait. Ezért fontos, hogy időben segítséget kaphassanak ezek a fiatalok és a családjuk, a nevelők, hogy a megfelelő terápiákkal a fejlődés és a helyzetek kezelése mielőbb sikeressé válhasson.

8. A szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, gyors hangulati változások is jellemzőek a figyelemzavaros gyerekeknél. Óvodás korú gyermek olyan izgatott lehet egy bábelőadás miatt, hogy végül ott kell hagyni az előadást, mert olyan szinten kiabál, tapsol, örömében, hogy az az előadást zavarja. Előfordulhat, hogy megijed a sötétben és azért kell kihozni, és megint csak képtelenség lesz az előadást végignézni vele. A kisiskolás korban pedig egy dolgozatírás előtt lehet nagyon feszült, izgatott, és mire a dolgozatírásra sor kerülne oly mértékben elfárad, hogy képtelen lesz elfogadható szinten teljesíteni. Így hamar kialakul benne az az érzés, hogy „buta”, hogy „nem is ér annyit, mint más ember”, azaz az önbecsülése bizony hamar és erőteljesen szenvedhet csorbát, ha nem kap megfelelő segítő támogatást.

9. Sokszor azt lehet látni, hogy a figyelemzavaros kisiskolás olyan, mint valami „éretlen” "nagyra nőtt ovis", aki nem képes „felnőni". Valóban az emocionális éretlenség bizony igen gyakori jelenség. A frusztráció elviselésének nehézsége miatt hiába pl. 9 éves egy gyermek, frusztráció hatására akár 4-5 éves kisgyerekként is viselkedhet. Ez egy figyelemzavaros gyermek esetében „normális állapot”. Sokkal könnyebb kezelni a helyzetet, ha azt a tényt elfogadjuk, hogy emocionálisan 3-4 évvel is lehetnek éretlenebbek tényleges életkoruknál a figyelemzavaros gyerekek. Azonban mégis gondot okozhat ez pl. osztályközösségben, ahol egy ujját szopó, ovis magatartást mutató gyermeket igen hamar kigúnyolnak, kiközösítenek, ami újabb problémát vett fel. Nagyon fontos, hogy a figyelemzavaros gyermekek megfelelő nevelési környezetben legyenek, és emocionális téren a frusztrációtűréshez fejlesztésük ideje korán elkezdődjön.

10. A figyelemzavar tünetei, jellegzetességei az életkorral együtt változnak. Fokozatosan csökkennek, akár el is tűnhetnek, míg némelyek megmaradnak. Azonban a tanulási nehézségek miatt a tanulmányi eredményei olyan rosszak lehetnek, hogy emiatt később már nehezen tud valódi képességeinek megfelelő életpályát befutni, vagy csak sokára jut el pl. akár az érettségiig. Hasonlóan problémát jelent a magatartászavar, amely miatt a kirekesztés veszélyével kiszolgáltatottá válik, és könnyen az antiszociális elveket valló csoportok hatása alá kerülhet.

Általában serdülőkorra sok probléma enyhül, megszűnik, de a megszenvedett évek, a rossz élmények nem múlnak el nyomtalanul, sőt néha egy életen át cipelhetik az érzékenyebb emberek. Ezért igen fontos a mielőbbi probléma felismerés és a minél kisebb korban elkezdett szakszerű kezelés, fejlesztés.

Azonban van még egy fontos szempont, amelyre igen kevesen gondolnak. Mégpedig a család terápia! Ugyanis a gyermekek szülei éppolyan keveset tudnak erről a problémáról, mint a tanárok, akik ugyan pedagógusok, de nem, vagy csak keveset hallottak erről az eltérő magatartásformáról.

Éppen ezért a tanácsadási gyakorlatom alapvető része a családlátogatás és a családtagok bevonása a fejlesztőmunkába. Ugyanis amíg az apa elvárja az anyától, hogy nevelje meg a gyereket, de ő megenged bizonyos dolgokat, nem várható komoly javulás, de a nagymamai "kényeztetés" esetén sem.

Fontos megjegyeznem, hogy az eddig leírt jellegzetességek nem minden gyermeknél így és ebben a formában van jelen, és főleg nem mind egyszerre, hanem csak valamely és valamely mértékben.

A figyelemzavaros gyerekek is éppúgy egyediek, különlegesek, mint mi mind valamennyien. Éppen ezért, amennyiben egy gyermeknél felmerül a figyelemzavar gyanuja, fontos annak okát, természetét tisztázni. Így a leghelyesebb eljárás, ha elviszik a gyermeket a Tanulási Képességet Vizsgáló és Rehabilitációs Szakértői Bizottsághoz, vagy az illetékes Nevelési Tanácsadóba, ahol szakemberek fogják megvizsgálni és elmondani a szülőknek, hogy mit tapasztaltak, és ennek alapján milyen fejlesztési lehetőségeket tudnak ajánlani.

Érdemesnek tartom mindezek mellett Paul H. Wender: A Hiperaktív gyermek, serdülő és felnőtt, figyelemzavar egy egész életen át című könyvét elolvasni. Igen olvasmányosan és nagyon szakszerűen mutatja be a gyermekpszichiáter mindazt, amit a figyelemzavarban szenvedő gyermekről, a fejlődéséről és a kezelési lehetőségekről érdemes és kell tudni.

Ajánlott irodalom a hiperaktív gyermekek kezeléséhez

Most egyetlen részt emelek ki, azt ami szerintem a személyiségfejlesztés legfontosabb eszköztára: a jutalmazás büntetés kérdését. (Nevelési tanácsadásom egyik sarkalatos kérdése szinte minden alkalommal ez a téma.)

A figyelemzavaros gyermek esetében különösen – alapjában minden embernek - fontos a világos és tiszta szabályrendszer felállítása és következetes végig vitele. Szögezzük le az elején a jutalmazás nem simogatást jelent (csak) és a büntetés nem ennek ellentéte, az ütés.

A jutalmazás olyasmit jelent, amit a gyerek szeret, és egyszerűen a büntetés meg az, amit nem szeret. Tehát megsimogathatjuk, megpuszilhatjuk, mert jutalmazunk, és büntethetjük azzal, hogy beküldjük a szobájába, amíg egy pár dolgot el nem végez (elpakolja a könyveit, megmossa az arcát, stb.)

Alapszabály – és nem csak figyelemzavarban szenvedő gyermeknél -, hogy azonnal jutalmazunk vagy büntetünk. Valamint egyszer szabad csak felszólítani, de egyúttal a következményt is kilátásba kell helyezni. Azonban a következő pillanatban már szinte „szó nélkül” kell a következménynek megtörténnie, ha nem tesz eleget a kérésnek a gyermek. Azaz döntési helyzetbe kell hozni, és, ha az ellenállás marad, akkor meg kell tenni azt akkor és ott, amit kilátásba helyeztünk. Valamint a büntetésnek és a jutalmazásnak is szinkronban kell lenni annak értékével, amit éppen megerősíteni vagy éppen tiltani akarunk. (Pl. ne adjuk pénzt, azért mert levitte a szemetet a gyermek, és ne büntessük szobafogsággal azért, mert nem vitte le a szemetet.)

Elmesélek egy történetet, ami a csoportomban lévő hiperaktív gyermekkel történt meg a jutalmazás büntetés kapcsán.

Számolás-mérés foglalkozás volt, és minden gyermek kapott számoló pálcákat, kiskacsákat, halakat az asztalára. Egy lapra előrajzoltam egy kék tavacskát és mellé egy szép nádast, zöld rétet. Az volt az első feladat, hogy a rétre tegyenek 3 kiskacsát.

A hiperaktív-figyelemzavaros kisfiút hívjuk most Dávidnak, értelmileg akadályozott 2. csoportos, kedves, mosolygós, izgő-mozgó, de sokat dacol, és ha lehet, mindig mást csinál, mint amit éppen kellene.

Dávid most is remekül játszott a kacsákkal, bábozott velük, beszélgetett és fogalma sem volt hol tartunk. Odamentem hozzá, és kértem, hogy amíg megnézem a többiek munkáját ő is tegye oda a kacsákat, ő lesz az utolsó, akit majd megnézek. Ehhez a mondathoz azonban csak úgy tudtam felvenni a szemkontaktust, hogy közöltem vele, hogy mivel szeretnék neki valamit mondani, elkérem addig a kacsákat a kezéből. Meg kellett várnom, míg megkaptam – még háromszor ide-oda rakta -, majd utána kértem, hogy nézzen rám, és csak ezután mondtam el, hogy mit kérek tőle, és a feladatot is megismételtem. Majd megkértem, hogy ő is mondja el, hogy most mi a dolga és mi fog történni.

Ekkor már "keze lába járt", rugdosta a padot és a „szemével kiszedte” volna már a kezemből a kacsákat, szinte nem is tudott már másra figyelni, csak arra, hogy mikor kapja vissza a kacsákat. Ez a művelet legalább 3 percig tartott, a gyerekfelügyelők a csoportomban addig a többi gyermekkel foglalkoztak. (Ezért is írtam korábban, hogy a körülményeket is meg kell teremteni a neveléshez-oktatáshoz!)

Mindenki jól megoldotta a feladatot, végül visszatértem Dávidhoz, aki ez idő alatt sem oldotta meg a feladatot, és kihívóan nézett rám, hogy „na most mi lesz?”. (A kollégákat kifejezetten kértem, hogy csak bíztassák, hogy ügyes, csinálja, de valójában ne időzzenek nála, és ne segítsenek.) Csak annyit mondtam „rendben Dávid, látom, hogy nem tetted meg, amire kértelek”.

Majd közös értékelés következett és felírtam a táblára a neveket és mindenki neve mellé, aki jól dolgozott egy-egy mosolygós fejecskét rajzoltam. Dávidhoz értem, és megkérdeztem, hogy szerinte milyen fejecskét rajzoljak neki. Azt mondta, mosolygóst. Elnevettük magunkat, hogy bizony ő egy kedves mosolygós gyerek, de most nem őt rajzoljuk le, hanem jutalomból rajzolunk annak, aki ügyesen megoldotta a feladatot.

Dávid lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy ő nem ügyes. És akkor azt mondtam neki, hogy most tényleg nem volt olyan ügyes, mint amilyen valójában, ezért most egy szomorú fejecskét rajzolok fel a táblára, és nem azért mert nem ügyes, hanem mert nem csinálta meg azt, amit kértem, pedig okos fiúként képes lenne rá. Hozzá tettem, hogy ha most még a 3 kacsát odateszi a rétre, akkor letörlöm a tábláról és neki is mosolygóst fogok rajzolni. Dávid nem csinálta meg, így haladtunk tovább.

Dávid a második feladatnál sokkal jobban igyekezett és így nem szerzett több szomorú fejecskét aznap. Boldog volt, amikor más is kapott szomorú fejecskét, ilyenkor azt mondtam, hogy hiába örül neki, az ő sorából nem tűnik el ettől még a szomorú, tehát a „büntetést” akkor is kapott, amikor másokat gúnyolt, de valójában pont annyit, amennyit érdemelt.

A táblán lévő értékelést mindig fenn szoktam hagyni másnapig, hogy a szülők is lássák, ha jönnek a gyerekekért, meg a délutános kolléga is és persze másnap is használhassam ismétléskor. A pakolás után, a szünetben Dávid oda állt a tábla elé és azt mondta. „Nem baj, hogy van egy szomorú, de holnap már, ha újat rajzolsz, akkor ezt letörlöd?” Mondtam, neki, igen, holnap új nap lesz, ezért új rajz is készül. Nagyon megnyugodott és saját maga mutatta meg az anyukájának a táblát, hogy milyen ügyes volt, de azt is hozzá tette, hogy holnap új rajzok lesznek, és akkor neki már csak mosolygósai lesznek.

Tehát úgy jutalmaztam, hogy értette, hogy mi miért fog történni, megértette milyen jutalmat kapnak a többiek, és tisztában volt vele, hogy ő mit érdemel. Mivel megkapta a pontosan neki járó büntetést, és tudta, hogy nem csinálta meg a feladatot, az önérzete nem engedte, hogy megcsinálja pótlólag. Viszont utána ügyelt arra, hogy ne maradjon le, és küzdött azért, hogy figyeljen. A végén pedig a közös jutalmazásban éppen úgy részesült, mint mindenki, így a végére egyenértékűvé vált a többiekkel. Bebiztosította magát azzal, hogy a büntetés csak mostanra szólt, és megnyugodott, hogy van javítási lehetősége. Érvényesült az „itt és most” elve, a döntési helyzetbe hozása és az értékarányos jutalmazás-büntetés is.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekkel a különleges gyerekekkel az általános iskolában is gyógypedagógiai korrekciós szemlélettel közelítsenek a pedagógus kollégáim, mert borzasztó sok múlik azok, hogy egy gyermekkel fejlődésének mely szakaszában kik és hogyan bánnak vele.

Ehhez azonban fontos lenne a tanároknak megfelelő ön- és tárismerettel rendelkezniük, kommunikációs, konfliktuskezelési és gyógypedagógia ismeretekkel együtt, amelyhez készítettünk egy tréningprogramot. Már közel 60 pedagógus megismerte, de szeretnénk, ha többen részt vennének ebben a programban.

Az együttműködő kommunikáció  tréningprogramunkról erre a szövegre kattintva többet is megtudhat.

Nem könnyű a magatartászavaros, figyelemzavaros gyerekeket felismerni és a megfelelő módon kezelni, ezért is örültem annak, amikor meghívást kaptam a TUDÁS FM rádióba egy kerekasztal beszélgetésre. 2011. november 8-án Sütő Csaba a „Különlegesekért Alapítvány” szakmai vezetőjével és Ábel Anita színművésszel voltam Kovács Fruzsina, a TUDÁS FM riporterének vendége.

TUDÁS FM rádió kerekasztal beszélgetés Ábel Anita, Sütő Csaba, Katona Erzsébet

Beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembe néznie a szülőknek akkor, ha a gyermekük egy kicsit más, „különleges”. Nagy örömmel hallgattam, hogy Csabáék is az alapítványnál a gyermek, iskolás, fiatal teljes személyiségével foglalkoznak, drámapedagógiai eszközök éppen úgy beletartoznak a repertoárjukba, mint a különféle mozgásterápia. Egyetértettünk abban is, hogy a pedagógusoknak többet kellene tudniuk a "különleges" gyerekek megfelelő kezeléséről, hogy sikeresebbek legyenek az iskolában eltöltött hétköznapok is.

Az érdekes kerekasztal beszélgetést erre a szövegre kattintva most Ön is meghallgathatja az egyik részét és ide kattintva pedig a második részt.


Kerekasztal beszélgetés a TUDÁS FM rádióban



 „Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.”

Helen Keller

Hiperaktív gyermek a csoportban

„Hagyd abba, ülj le és figyelj már ide!” felszólítás gyakran elhangzik – nemritkán megemelt hangon - egy olyan otthonban, ahol egy hiperaktív gyerek él, vagy oviba jár, iskolában tanul. Nem könnyű sem a gyereknek, sem a szülőknek, testvéreknek, nagyszülőknek a családban elfogadni, hogy „a gyerek nem olyan", mint a testvére, vagy nem olyan, mint ahogyan az „normális” lenne.

Gyógypedagógusként igen sok hiperaktív gyermekkel foglalkoztam, akik a figyelemzavaron kívül értelmi fogyatékosok is voltak. Tanulásban akadályozottak – régebbi nevén enyhe fokban értelmi fogyatékos – ; és értelmileg akadályozottak – őket középsúlyos értelmi fogyatékosnak hívták régen -.

Ez eléggé speciális helyzet, hiszen az értelmi fogyatékosság, mint vezető tünet mellett nem könnyű észrevenni további problémákat, amely túlmutatnak ezen a fő tünetcsoporton. Egy-egy újonnan érkező gyermek megismerése legalább 1 hónapot is igénybe vesz. Ennyi idő mindenképpen kell ahhoz, hogy  a gyógypedagógus óvónő-osztálytanító tisztában legyen a gyermek alapvető képességeivel, készségeivel, aktuális fejlettségi szintjével, és a  fejlesztéséhez használható alapvető speciális módszerekkel. Ez alatt az idő alatt megismeri a gyermek magatartásának főbb jellemzőit, motiválhatóságát, szocializációjának szintjét és nem utolsó sorban a szülők, a család elvárásait, kommunikációját, kapcsolattartási, együttműködési készségét, lehetőségeit.

Felső tagozatban már sokkal könnyebb a „megismerés”, mert addigra olyan sok információ áll a kolléga rendelkezésére, hogy 1-2 hét elteltével hamar tisztában lehet a gyermek főbb képességeivel, magatartásának jellemzőivel. Ugyanakkor a lehetőség a fejlesztésre itt már sokkal csekélyebb, míg az elvárások egyre fokozottabbak a szülők részéről.  

Nos, visszatérve milyen is az, amikor egy gyógypedagógus találkozik egy 6-7 éves hiperaktív gyerekkel - amikor is rajta kívül még senki sem fedezte fel, és így nem is mondta a szülőnek, hogy lehet, hogy figyelemzavara is van a gyermeknek -, leírom a tapasztalataimat.

Tanítványaim között, az egyik kisfiú csak „akaratosnak” látszott, „öntörvényűnek”, mert nehezen fogadta el a szabályokat pl. azt, hogy fogadja el a helyét a tanulópadban. Gyakran kiabált az órákon bármilyen okból, majd görcsös nevetésbe fulladt ez a próbálkozása. Csak szómondatokat használt, és erőteljesen mutogatott, de valójában tökéletesen lehetett vele kommunikálni, ha arra fogadókész volt. De hasonlóan „rohama” lett, amikor nem az történt, amit szeretett volna, ilyenkor lefeküdt a földre, kiabált, rúgott, szinte megközelíthetetlen volt. Figyelmét a legritkábban lehetett csoportos foglalkozás alkalmával lekötni, viszont kétszemélyes helyzetben akár 30 percig is lehetett vele érdemben foglalkozni, azonban ez egy héten csak 1-2 alkalommal fordult elő. A biperszonális helyzetekben végtelenül kedves, nagyon jó humorú fiú volt, és nem volt ritka, hogy ilyenkor olyan hálás volt a vele való foglalkozásért, hogy bocsánatot kért, annyit mondott bájosan: „Bocs, Böbe bocs!” (Mindig igyekeztem komoly maradni, egy nagy egyéniség volt, úgyhogy imádtunk mindannyian, hiszen tudtuk, hogy a gyermek nem „gonosz” csak a többségtől eltérő bánásmódot igényel.)

Egy tanítási napon ez a 30 perces intenzív foglalkozás összesen egyszer történhetett meg - és ahogy írtam, a héten ez egy, vagy két alkalom volt -, és ahogy közeledtünk a késő délelőtti időhöz, annál inkább rövidültek ezek az időszakok 10-5 végül csak pár percre. Ahogy elfáradt, úgy „pörgött fel”, azaz minél inkább fáradt volt, annál inkább kiabált, szaladt, rohangált a teremben, nevetett görcsösen, és semmilyen kontrolt nem tűrt meg maga körül. Majd jött az ebéd időszaka, ami nagyjából rendben lezajlott, és ahogy csökkent a gyerekek száma a csoportban – 2 óra után sokan haza mentek -, több figyelmet kapott, kevesebb inger érte, ezért egyre nyugodtabbá, kezelhetőbbé vált. Majd ismét beállt a kiabálás, szaladgálás, mert már az egész naptól elfáradt, a várakozásba, hogy mikor érkezik már meg az anyukája érte. Amikor pedig végre megérkezett az ölelést azonnal rúgás, karmolás, kiabálás váltotta fel, az összes fáradtságát ráontotta a szegény anyára, aki maga is fáradtan az egész napos munka után megérkezett a gyerekéért. Kezdetét vette a hazameneteli ceremónia, alkudozás, fenyegetés, ígérgetés, kiabálás, míg végül fél, (egy) óra alatt sikerült elhagyniuk az iskolát. Másnap reggel kezdődött minden elölről.

Egy másik kisfiú, más tüneteket mutatott. Egyáltalán nem arra válaszolt, amit kérdeztünk, és ahogy haladtunk a késő délelőtt felé, úgy vált egyre inkább fáradttá. Csendes volt ugyan, de nem volt hajlandó velünk együtt lenni. Minden együttműködést megtagadott, lefeküdt a szőnyegre és megmozdíthatatlan volt. Máskor számtalan kört futott, mindennek nekiütközött, udvaron, játszótéren a mászókán, szabadtéri játékokon semmilyen veszélyt nem érzett, bárhonnan képes volt leugrani, rendszeresen kisebb-nagyobb sérülései voltak emiatt.

Volt olyan nagyobb fiú, aki 12 évesen került a csoportba és a kezét rágta, minden pillanatban figyelmeztette önmagát, és hatalmas erőfeszítést tett minden percért, hogy képes legyen figyelni. Mindezekről a problémákról a szülők is tudtak, de mégis úgy tettek, mintha otthon  semmi probléma nem lenne a gyerekükkel, és mindaz, amit mi tapasztalunk, az csakis "azok miatt van, akik a gyerekükkel rosszul bánnak, nem figyelnek rá eléggé". Bizony gyógypedagógusok sokasága tapasztalja, hogy a szülők a problémahárítás miatt úgy oldják fel a feszültséget, hogy külső személyt jelölnek meg felelősnek, ráhárítják az összes baj okát, és szeretnék még a következményeket is "átadni". Nagyon nehéz együttműködővé tenni a szülőként "sérült" anyát, apát, mert szülői mivoltját mindenképpen másként éli meg, hiszen nem átlagos gyereke van. Ráadásul a családok a fogyatékos gyerek 6-7 éves korára nagytöbbségében csonkává válik. Ekkor már egyértelmű, hogy a gyermek nem „gyógyul meg” és az iskolás évei, illetve a jövője nem lesz az, amire számított az apa. Az anya a gondozó, ezért a legtöbbször az apa lép ki a házasságból.

A gyermekkel azonban foglalkozni kell, meg kell oldani a család problémáját, a gyermek fejlesztését, ez a pedagógus egyik feladata többek között. Nem könnyű ez akkor, amikor még van az osztályban, csoportban 5-10-15-20 gyerek, akikkel foglalkoznia kell a pedagógusnak - esetleg más fogyatékosságúak is vannak még az osztályban szintén speciális igényekkel -  ráadásul olyan követelményeknek is meg kell felelnie, mint aktuális tananyag oktatása, haladás a tanmenet pontjai, előírásai szerint, stb., és a szülők is számon kérik a haladás lassúságát, vagy egyéb elvárásaik vannak pl. külön foglalkozás, stb. 

A figyelemzavar „gyógyítása”

A figyelemzavarban szenvedő gyermeket fontos elküldeni vizsgálatra is, a tanulási képességet vizsgáló biztossághoz, mert, az nem elég, ha mi szakemberek tudjuk, hogy milyen problémával állunk szembe, fontos, hogy ezt független vizsgálat is alátámassza. Különösen abban az esetben, ha nem lehet a figyelemzavarban szenvedő gyermek állapotát gyógyszeres kezelés nélkül javítani, fejlesztésére minimális a lehetőség e nélkül, és így a korai gyermekévek végérvényesen "elszállnak". A gyógyszert csak gyermekneurológus, gyermekpszichiáter írhat fel, a fejlesztés szempontjából azonban nem mindegy, hogy mikor, hány éves korban kerül az orvos látókörébe a gyermek, hiszen ebben az esetben is igaz, minél korábban - kisikolás korban -, annál jobb eredményt lehet elérni!

Sajnos nagyon nagy a félreértés, de inkább félelem - a hiányos tudás okán - a gyógyszerrel kapcsolatban. Pedig alaptalan a félelem, viszont sokkal nagyobb a baj akkor, ha kellene, és nem fogja kapni a gyerek a gyógyszert, mert a szülők elzárkóznak előle. Sok teendője van ezen a téren a gyermekekkel foglalkozó egészségügyi szakembereknek.

Sok küzdelmem volt a vizsgálatokkal és a gyógyszerekkel kapcsolatban, sokszor még a tanulási képességet vizsgáló bizottság megállapításait sem fogadták el a szülők. Igazi siker volt, amikor megnyertem egy-egy szülőt, és sikerült  a gyermeknél a  terápiát végig vinni. Csodálatos volt látni, hogy fejlődik a gyermek, hogy lehet vele együtt dolgozni, hogy sikerei vannak, hogy egyre ügyesebb, önállóbb, és végül el lehetett hagyni 14 évesen a gyógyszert, amit kb. 4 éven át szedett változó adagban, sok-sok kontrollal. Félévente írtam az állapot jelentést a gyermekneurológusnak. Részletes év végi bizonyítványt, P-A-C felmérést vitt az anyuka a vizsgálatokra (Korábbi cikkemben bővebben írtam arról, hogy Mi az a P-A-C.) Az anya mindig egyre boldogabban jött az eredményekkel, elmondta, hogy megnyugtatta őt az orvos, és valóban "jobban van" a gyermeke. Csak a kezelés legvégén mondta el a nagymama és az anyuka, hogy nem hittek eleinte nekem, de elfogadták, hogy többet tudok erről, és belementek. Az is kiderült a családlátogatásaim során, hogy bizony otthon is van probléma, bár eleinte ezt mélyen titkolni akarták, mert saját nevelési kudarcuknak tartották. Végül fiatalként képes volt egy foglalkoztató munkahelyen dolgozni, mert a hiperaktivitása a kezelés hatására rendeződött.  

Sajnos, volt olyan is, hogy nem sikerült megbeszélni a szülőkkel, minden küzdelmem ellenére kitartottak amellett, hogy diétával, egyéb módon megoldják a „bajt”. Kemény évekbe került, mire végül is elkezdték a gyógyszer szedését. Kénytelenek voltak belátni, hogy a családi életük került már veszélybe, és valójában emiatt kezdték el a gyógyszer szedését, amely segített abban, hogy az ép testvérrel, apával ne legyen állandó küzdelem az életük, hiszen kezelhetőbbé vált otthon is a gyermek. Azt is elmondta az édesanya, hogy azért nem akarta a gyógyszert, mert akkor be kellett volna látnia, hogy a gyerekével újabb baj van, nem elég, hogy értelmi fogyatékos, még itt ez a másik „baj” is, és ezt nem akarta. Azt hitte, ha nem vesz róla tudomást, akkor is megoldódik majd valahogy ez a dolog, nélküle.

Mit tehet a nevelés-oktatás színterén egy gyógypedagógus?

Szerencsére sokat. A legfontosabb a szakmai tudás mellett, a fizikai körülmények kialakítása. Elszeparálható rész a teremben – még jobb, ha van egy kisebb terem közvetlen kapcsolatban a tanteremmel -, de legalább van egy védett sarok, fejlesztő játékok sokasága, és van segítség is asszisztens(ek) személyében.

Tudom, sok kolléga felsóhajt álomvilág, pedig valójában csakis így lehet a zökkenőmentes integrációt megoldani. Az elégtelen fizikai feltételek esetén túlságosan nagy erőfeszítésekre kényszerülhetnek a kollégák, és még így sem lesznek képesek saját lehetőségeiket túlhaladni. Azonban igen hamar megfáradnak, mindeközben még elégedetlenség is körül veszi a pedagógusokat a szülők, kollégák és önmaga részéről. Nagyon nagy felelősség van tehát a vezetőségen a körülmények megfelelő biztosítása érdekében.

Meg kell szervezni a napi-heti rendet, onnantól indítva, hogy hogyan van berendezve a tanterem. Nem szerencsés a soros elrendezés, inkább az "u" alak, vagy a félkörív, esetleg a "szigetes" elrendezés a megfelelő. Fontos, hogy tisztába legyünk azzal, hogy a figyelemzavarral küzdő gyermek nem feltétlenül fog forgolódni, de előfordulhat, hogy feláll az órán, hintázik a széken, lábát maga alá húzza, társaihoz hozzászól, elveszi a dolgait, stb. Tehát, a konfliktusokat meg kell előzni, és olyan módon kell megszervezni a napi életet, hogy a lehető legkisebb konfrontációs helyzet alakuljon ki a gyerekek között. Legyen elég fizikális helye, és társak is képesek legyenek tolerálni az adott szituációkat.

Sokat jelent, a megelőzés minden tekintetben. Amikor látjuk, hogy fáradni kezd a gyermek, akkor próbáljuk meg oldani a feszültéséget azzal, hogy megkönnyítjük a feladathelyzetet. Ha az óra lehetővé teszi mozgásos feladatot kap – szedje össze a könyveket, adogasson eszközöket, stb.-, vagy egyéni feladatot, amiben manuális munka van, képek kirakása, csoportosítás, vagy színezés, bármi, amit manuálisan kell végezni, viszonylag sok számára ismert monoton mozgás elemmel. Érdemes az órarendet is úgy kialakítani, hogy dupla órák és hosszabb szünetek legyenek, ez a foglalkoztató csoportban megfelelő keretet biztosít minden feladathoz, helyzethez. (A foglalkoztató csoport életéről egy korábbi cikkben írtam a Élet az összevont foglalkoztató csoportban címmel.)

Súlyosabb esetben érdemes a külön teremben, vagy egy elszigetelt részen biztosítani egy kis magányt, nyugalmat. Építőkockák, egyéb egyszerűbb manuális játékok szintén nyugtatóan hatnak, de vigyázzunk, ha dobálni fog, akkor nehogy kárt tegyen magában. Jó, ha puha, és gömbölyű és jól rögzített felültek vannak a közelében, és mindenképpen felügyeletet kell mellé biztosítani!  

Szívesen használtam az Ayris mozgás terápiás eszközöket, a tölcsért, a nagy labdát. Nagyon jótékony volt a külön teremben klasszikus zene – Vivaldi, Beethoven, Csajkovszkij zenekari művei -, melyek mind-mind remek alap volt a ritmusos hintázáshoz pl. a labdán.

Nagyon sokat jelent a közösségi munka, melyet a figyelemzavaros gyerekek is előszeretettel végeznek. Ez azért is fontos, mert ők bizony teljeséggel tisztában vannak azzal, hogy nem könnyű velük együtt lenni. Azonban ők nem akarattal nem figyelnek, vagy éppen nem direkt „hisztiznek”, hanem mert éppen ebben az állapotban vannak. Mégis, ha azt érzik, hogy a közösség mindezek ellenére is szereti, hogy társuknak tekintik, hogy értékes tagja a közösségnek, az bizony nagyon sokat jelent a számukra, és valójában ez lenne a természetes.

Személyiségfejlesztés

Nagyon sokat jelent minden gyermeknek a személyiségfejlesztő játék. A játék a gyermekek természetes tevékenysége a megismerés folyamatában – és valójában egész életünkben - ugyanaz az élmény a vonzó: a szabad gondolkodás, a kötelezettség és kockázat mentesség, a való világtól való elrugaszkodás élménye.

Olyan őszinte megnyilvánulásokra ad lehetőséget a játék, olyan védett környezetben, amelyet a hétköznapokban sosem, vagy csak ritkán és csak pillanatokra élhet meg az ember. A gyermekeknél persze ez a "szellemi szabadság állapot" sokkal gyakrabban fordul elő, de csak amíg kicsik, mert, ahogy nőnek, úgy lesz egyre kevesebb az idő ezekre a tiszta, önfeledt időre.

Az irányított gyakorlatok – régebben hívtuk ezt didaktikus gyakorlatnak is, de kapott egy ideológiai felhangot, és elsősorban az oktató jellege dominált, így ma már ez a szóhasználat nem annyira kívánatos -, a fejlesztő célú játékok a módszerességük folytán didaktikus játékok, ezért nagyon fontos szerepük van az intézményi keretek között zajló nevelésben.

Egy nagyon jól használható személyiségfejlesztő játékot mutatok be. Valójában bármilyen életkorú csoporttal el lehet játszani. A legfontosabb, hogy olyan szavakkal vezessük a játékot, amelyet a gyerekek jól ismernek, illetve az adott csoporthoz illeszkedjen a kommunikáció. Fontos a nyugodt kellemes légkör megteremtése is, és a megfelelő idő, amely legalább 90 perc kell, hogy legyen egy fogyatékos csoportban, de bármilyen más csoportban is el kell a 90 perc, ha 15-20-an vannak.

Íme a játék leírása, melynek ihletője Dr. Dévai Margit pszichológus, akinél az önismereti tréningvezetést tanultam több, mint 8 éve. Az eredetei ötlet egy önmegfigyelés naplóba írása. Az alapötletre, a színek alapján való önjellemzésre építettem a gyakorlatot, melyet teljesen új alapokra helyeztem, más formában és csoportos gyakorlatnak dolgoztam át, elsősorban fogyatékos gyerekek számára. Többszöri és más önismereti csoportban is kipróbáltam és ezeknek a tapasztalatoknak az alapján nyerte el jelenlegi kidolgozottságát a gyakorlat, melyet most leírok.

Milyen színű vagy?

Idő: 90 perc

Eszköz: 10x10 cm-es színes lapok, lehetőleg 24 színű (vagy több), és minden színből minimum háromszor annyi, ahány fős a csoport és még 2 színkészlet a tanár/vezető számára, ragasztó gyurma, tábla, kréta, (filctoll)

Létszám: nincs korlátozás, de 25 fő feletti csoport esetében elképzelhető néhány lépés összevonása, hogy ne legyen túl hosszú, vagy unalmas a gyakorlat.

Szervezés: körben ülés széken – a szőnyegen való ülés csak ott alkalmazzuk, ahol ilyen helyzetben szoktak a gyerekek feladatot végezni, mert, ha megszokták azon a helyen a kötetlen, szabad játékot, nehezebb lesz a megfelelő figyelem és a jó hangulat együttes biztosítása -.

A gyakorlat menete: Vezessük fel a gyakorlatot néhány kedves szóval, mondattal: „Minden ember szereti a szép virágot. A virágok nagyon sokféle színűek lila, sárga, fehér, piros, stb.

• Életkornak megfelelően kisebbeknek mutathatunk virágos képeket hóvirág, nefelejcs, napraforgó, tulipán, stb. lehetőleg jó sokfélét, vagy kérdezzük meg, hogy milyen színű virágokat ismernek, esetleg kössük össze évszakokkal stb.

„Minden, ami a környezetünkben van színes, a színek nagyon fontosak az embereknek. Gondoltatok arra, hogy a színeknek jelentésük is van? Pl. az iskolai ünnepélyre, amikor felvesszük a fehér blúzt, és a kék, fekete nadrágot, akkor azt szoktuk mondani „ünnepi öltözékben vagyunk”, mert valamit ki akarunk emelni, a különlegességét akarjuk ezzel jelezni. Pl. az esküvői ruha színe még mindig fehér, stb."

• Életkortól függően megkérdezhetjük, milyen különleges élményre emlékeznek, ami valamilyen színnel is kapcsolatban van, esetleg utalhatunk egy közelmúltbeli élményre, ami akár az egyik csoporttag életében volt, vagy az egész csoport közösen élt meg, ünnepély, kirándulás, stb.
• Ez a felvezetési rész kb. 3-5 percig tartson. Majd térjünk át arra, hogy „Gondoltatok-e arra, hogy a színek is képesek beszélni és árulkodnak arról, aki kiválasztja őket? Sokat elmondanak arról, hogy éppen hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.”
• Ha még nincs meg a kellő hangulat, és szükségesnek érezzük, érzékeltessük további magyarázattal: „Van, amikor egy piros pulcsiban érzed magad jól, mert „olyan vidám vagy, jó kedved van”, és van, amikor csak egy sötétzöld pólót veszel fel, fekete nadrággal, mert egyáltalán nincs kedved semmihez.”

„Az a feladat most mindenki számára, hogy a középre elhelyezett szép színe lapokból válasszon ki egyet, azt, amelyik a legjobban illik hozzá, amelyik színre azt fogja mondani, igen én „kék” vagy „piros”, én olyan színű vagyok, mint ez a lap.”

• Fontos többféleképpen elmondani a feladatot a fogyatékos gyerekek esetében, mert nem biztos, hogy tudja melyik a „piros”, és fel kell oldani a gátlását, hogy bátran vegyen a papírok közül, mindegy, hogy meg tudja-e nevezni, a szín nevét vagy sem.

Majd amikor mindenki választott egy színes papírt, kérjük meg az egyik csapattagot, hogy mesélje el milyen színt választott, és miért. (Amikor elmondta, írjuk fel a táblára a nevét (rajzoljuk fel a jelét) és rögzítsünk mellé egy ugyanolyan színű lapot a saját készletünkből. Természetesen segítsünk a megfogalmazásban fogyatékos gyermekek esetében. Minden gyermeknél járjunk el hasonló módon - az asszisztens segíthet annak a rögzítésében, hogy ki miért választotta ezt a színt -, azonban midenképpen érdemes rögzíteni ki, hogyan jellemzi önmagát!)

• Variáció: Serdülők, felnőttek írják fel a lapra miért választották a színt. Olyan csoport esetében, ahol jól ismerik egymást, ne írják fel a nevüket, és egy kalapból kihúzva, felolvasás után ki kell találni, ki írta magáról azt a pár sort.

Ezek után kérdezzük meg a csoportot, hogy egyetértenek-e a társaik választásával, ők is így látják-e, hogy „Peti piros színű, Zsófi meg kék?” Kérjük meg, hogy akinek más a véleménye mondja el, és, ha szeretne, ajánlhat egy másik színt is a társainak. Válassza ki, és adja át neki, miközben elmondja, miért gondolja, hogy az a szín jobban illik a társának. Ezt a színt mi is jelöljük a táblán úgy, hogy ezt is az adott gyerek nevéhez tűzzük másodikként. Természetesen a megszólított személy akár el is utasíthatja az ajánlást, ha neki az nem tetszik, de el is fogadhatja azt.

Zárás: Amikor mindenki elmondta a véleményét adjunk visszajelzést a saját meglátásainkból is. (Különösen kedves tud lenni, ha a pedagógus is részt vesz a játékban és ő is végig csinálja ezt a feladatot.)

Meséljük a színek jelentéséről, olyan formában, hogy az érdekes legyen az adott csoport számára és vonjunk párhuzamot a saját meglátásaik és a társak véleménye között. Majd az életkornak és csoport összetételnek megfelelően jutalmazzuk, dicsérjük meg a csoport tagjait.

Adhatunk jutalmazásképpen egy szelet csokoládét, és mellé átadhatunk egy olyan színű lapot, amelyet ő választott magáról.

• A feladatot továbbvihetjük, ha készítünk egy tablót nevekkel, színekkel és a csoport terem falára tűzve látható marad.

Ezzel a gyakorlattal felszínre hozható az az "énkép" melyet saját magukról alkotnak a gyerekek, lehetőség van egymás "énképének" megértésére. Elmondhatják egymásnak kit, milyen viselkedés zavar, vagy éppen mi az, ami miatt nagyon is kedveli a társát.

A gyakorlat értéke:

A színek jelentését nem ismerő gyerekek csodálatos módon választják - szinte azt lehet mondani ösztönösen - a tökéletesen rájuk jellemző színeket.  Pl. a hiperaktív gyerekek a pirosat, narancssárgát választották rendszeresen. Elmondják, hogy igen sokat kiabálnak, nyüzsögnek, stb., ezért választották ezt a szép, "erős" színt.  Azonban volt olyan társuk, aki szeretett velük játszani, és ki akarta ezt fejezni, ezért adott egy zöld színt a "barátjának",  és azt mondta ez akkor van, amikor együtt játszanak. Állami gondozott kisfiú fehéret választott mert úgy érezte, nincs neki színe, és azért választotta a fehéret, mert az mindegyikhez illik. Volt egy kedves melegszívű csendes, kissé "dundi" testalkatú fiúcska, ő barnát választott, mert ő "olyan színű, mint a maci". Egy autista kislány kék színt választott, és elmondta, hogy ő "hideg", azaz nehezen barátkozik. Ezt az egyik társa - az állami gondozott kisfiú nem nézte jó szemmel - és adott neki egy szép pirosat, mert lány, és  azoknak szépeknek kell lenni, és ő szép, ezért legyen ő is piros! Elfogadta ezt a kislány, és olyan büszke volt rá, egész nap a kék-piros kártyáit nézegette és mosolygott, ami nála különösen ritka látvány volt!

A színekkel való közvetítés az érzelmek tompítását szolgálta, mint afféle nagyon érzékeny "vezetőközeg", amely hidat képez a két fél között, a szükségletek, érzések, kérések megfogalmazásához. Ezzel a "semlegesítő" eszközzel távolabb vihető a probléma, és mindenki objektívebben, "kivülről látja" önmagát és társait, amolyan "vizsgálati helyzetbe" kerülnek - nem tudatosan. Oldott barátságos légkörben pedig minden gyermek kinyílik és csodálatos önismeretről tesz tanubizonyságot a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermek is.  Nagyon jó feszültség oldó hatása van, éppen ezért nagyon hatékony csapatépítő, közösségformáló!

Igen erős koncentrációt igényel, de mivel izgalmas, így fantasztikus módon leköti a hiperaktív gyermeket is. Lehetőség van így a társak mélyebb megismerésére, ezáltal a közösség befogadóvá válik az eddig "bajt", "problémát", nehézséget okozó gyermekkel szemben, aki megtapasztalhatja az elfogadást, szeretetet, és a lehetőséget, hogy a csoport értékes tagjává váljon. 

• Ügyelni kell, hogy utána megfelelő lehetősége legyen a pihenésre mindenkinek, azonban a hiperaktív gyerek annyira fáradt lesz, hogy "túlpörög", tehát vagy zene, vagy valamilyen manuális levezető pihenési időt kell hagyni a számára, amíg visszarendeződik, "lecseng" az ingerületi terhelése az átlagos szintre. 

A személyiségfejlesztés ennek a tablónak a segítségével egy másik játékos gyakorlat során folytatható, de arról majd egy következő alkalommal írok.

„Az elme és a kéz a legjobb szándék ellenére sem alkothat hajszálra azonos műveket, mert mi magunk sem vagyunk ugyanazok, mint akik az előző napon vagy akár az előző pillanatban voltunk.”

Stephen King

Az empátia élhetőbbé teszi a hétköznapokat

A közönség 2011. 10. 13-án a Corvin Művelődési Házban

Mondhatnám egyszerűen jó volt, túl vagyunk rajta, de ez abszolút nem illik ehhez a konferenciához, amelyen október 13-án több mint 120 ember vett részt.

Amikor 2009-ben megalkottuk a tréning programunkat, pontosan az vezérelt minket, hogy valami kézzel fogható választ, megoldást nyújtsunk a mindennapokban egyre erősebb, - eleinte „csak” - verbális erőszakra.

Számtalan tréningen azt éreztem a legnagyobb problémának, hogy szinte egyáltalán nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit értenek meg abból, amit mi közlünk, a vágyainkat sokszor nem is merjük elmondani. Azonban előszeretettel osztunk tanácsokat, sőt ítélkezünk, és elvárásokat fogalmazunk meg. Tesszük ezt úgy, hogy mások/és vagy saját igényeinek, szükségletének (majdnem) teljes egészében figyelmen kívül hagyjuk.

A kulcsszó számomra is mindig az empátia volt, azaz a másik ember iránti nyitottság, elfogadás, megértés. Innen csak egy lépés az együttérzés és a dolgok közös megvalósítása az együttműködés.

De hogyan mutathatjuk meg, hogy nincs más út, mint egymás értékeinek újra felfedezése, értékélése, az individualizmus, a verseny közepette? Szeretnénk tudatosítani, hogy az ember, társas lény, magát (és a közelében élő embereket is előbb-utóbb) megbetegíti, ha megfeledkezik emocionális szükségleteiről, és nem használja önmagában szunnyadó empátiás készségét. Így egyértelmű volt a számunkra, hogy be kell mutatnunk tréninget.

Így, amikor elkezdtünk a 2. konferencia témáján gondolkodni, számunkra nem volt kérdés, hogy az empátiáról kell szólnia.

Amikor az első konferenciát Börönte Mártival elkezdtem szervezni - akkor az erőszakmentes kommunikáció jegyében –, sokkal többen akkor sem hittek nekünk. De se Mártát, se engem nem olyan fából faragtak, hogy mások hitetlensége visszatartson minket saját meggyőzősédünktől, akik ismernek minket, tudják, hogy előbb utóbb egy csapat vesz bennünket körül, és innentől már nem kérdés, hogy értelme van-e annak, amit csinálunk.

Még egy utolsó egyeztetés  a kezdés előtt

Elmondtuk hát ötletünket közelebbi és távolabbi barátainknak is, bizony kaptunk hamiskás megmosolygást, pici sajnálkozást: „szegények, majd meglátják, a mai világban az empátia senkit sem érdekel”. „Nincs piaca” mondták, „senki nem vevő rá, nézzetek körül mindenki irigy”, vagy „Ugyan már ki jönne el, kit érdekel ez a pátoszosság! Semmi értelme.”



A konferencia meghívója

Elhívtuk barátainkat, ismerőseinket június végén, hogy ötletünkhöz segítségüket, támogatásukat kérjük. 16-an ültük körbe egy nagyon szép terített asztalt, és amikor közel 3 órás megbeszélés után felálltunk mindenki tudta mi lesz a dolga. Tudtuk, hogy ki miben fog segítséget nyújtani, kihez keresünk kapcsolatokat, mihez várunk támogatást. Kik lesznek az előadók, és miről fognak előadást tartani, hogy az empátiát minden lehetséges módon „kívánatossá” tegyük.

Mindjárt kezdünk

Dolgoztunk sokat, kaptuk-küldtük az e-maileket, telefonáltunk, és lassan körvonalazódott minden. Kerestük a segítséget, de sehonnan sem érkezett anyagi támogatás, míg végül a XVI. kerület Polgármestere és a Corvin Művelődési Ház segített bennünket.

Nem akartunk nagy költséget a résztvevőkre róni – hiszen sok pedagógust szólítottunk meg, azt akartuk, hogy a részvételi díj ne legyen akadály - így szolidan, de a megkerülhetetlen anyagi kiadásokat fedezni tudtunk. Igen ez eddig szép, félig-meddig „normális” mondhatnánk, semmi extra.

 

Katona Ferenc a segítő családtag

Csakhogy: minden segítő, előadó, szervező, azaz MINDENKI INGYEN dolgozott!

Az egész konferencia adományokból, felajánlásokból jött létre, ma 2011-ben az empátia jegyében!  A fővédnök, védnökök, előadók, a konferansz, az éneklő gyermek és a táncoló fogyatékos fiatalok, mind-mind segítőnk volt, és CSAK szeretetből volt velünk!

 Sok-sok jó ember segített, ahová csak mentünk, azt mondták igen erre szükség van, és a rajzpályázatra megérkeztek az adományok a gyerek és családjaiknak. Lett rádiónk, aki vállalta a riportok készítését, lettek portálok, ahol ingyen ott lehetett a konferencia híre, segítettek PR és marketing szakemberek, hogy sokak jól értsék a konferenciánk hívó szavát.

Jöttek a segítők díszíteni, hozták a terítőt, a kancsókat, díszítették a termet, készítették a szendvicseket, sütötték a süteményeket. A családtagok segítettek rendezésben a technikai lebonyolításban, a grafikai tervezésben,  volt, aki a nyomtatott sok anyagot, voltak, akik matricákat vágtak, csomagoltak. Eljött a barátunk közel 200 km-ről, aki befizette a részvételi díját és szeretetből fényképezett. 

A segítő barátok, támogatók

Ott voltunk a nagy napon és nem hittünk a szemünknek magunk sem, hogy megtelt a terem!

Igenis ma 2011-ben több mint 120 ember kíváncsi volt, egy konferenciára, amelynek a mottója ez volt:  ”Empátiával a harmonikusabb világért!”.

Elkezdődött a konferencia

A köszöntők és a köszöntő levelek igazán szépek voltak, Csépe Valéria az első konferencia fővédnöke és Gáncs Péter Püspök is elküldte üzenetét, megerősítve bennünket abban, jól tettük, hogy ma együtt vagyunk.

Zsiga László színművész volt a konferansz

Kovács Péter országgyűlési képviselő, XVI. kerület polgármestere, a konferencia védnöke büszke volt, arra, hogy ami a XVI . kerületből elindul Márta által az jó és nemes ügy, arra is ígéretet tett, hogy akárhányadik konferencia lesz, a kerület mindig támogatni fogja.

Kovács Péter  védnök megnyító beszéde

Poszonyi Monika a konferencia védnöke egy igazán remek történettel adott bíztatást és útmutatást is egyben! Egy amerikai iskolában sok-sok diák kiváló eremdényt ért el az életben az évek hosszú sora alatt. Vizsgálatba fogtak a tudós professzorok mi az oka az életben nyújtott kíválón teljesítménynek, amikor ezek a diákok nem igazán voltak kiemelkedőek, különlegesek.

Egy közös vonást találtak, mindegyket ugyanaz a tanító tanította általános iskolában. Megkérdezték az idős tanárt, mi volt a titka, hogy ennyi kiváló tanítványt tudott faragni a diákjaiból. A tanítónő válasza csak ennyi volt: "Én csak szerettem őket!".

Pozsonyi Monika védnök

A XVIII. kerületből hívtam meg volt tanítványaimat is nevelő értelmi fogyatékos napközi otthonból a Gyöngyvirág tánccsoportot. Liszt II. Magyar Rapszódiájára táncoltak, vezetőjükkel Baloghné Horváth Máriával.

Az egyik résztvevő ezt írta a konferencia után nekem visszajelzésképpen e-mailben: „Nagyon megható volt a tánccsoport. Engem, amíg táncoltak a hideg rázott, és majdnem sírva fakadtam.”

A Gyöngyvirág tánccsoport

XVIII. kerület Gyöngyvirág tánccsoport

A Kék Madár kamarakórus énekkel vonult be a terembe, kedves, szép énekükkel tökéletesen elvarázsoltak mindannyiunkat Herbertné Balogh Gabriella karvezetésével.

A Kék Madár kamarakórus

Dr. Buda Béla volt a fővédnök - aki számomra az empátia legértőbb szakembere - egy végtelenül remek előadást tartott nekünk! A legfontosabb mondata számomra - és szerintem egyben a konferencia üzenete is -: az empátiának humanizáló hatása van, amely hozzásegítheti az embereket a másik ember megértéséhez, elfogadásához!


Dr. Buda Béla fővédnök



Dr. Buda Béla előadása

Az empátia meghatározása Buda Bélától

Az iskolában van teendő bőven empátia ügyben is!

Óvónők – Pintér Krisztina és Vasvári Tünde - készítettek egy videót, hogyan is beszélnek a

6-7 évesek arról, hogy milyen a rossz beszéd, és milyen a szép beszéd. Elmondták, hogy akkor is lehet szépen beszélni, ha valaki ráüt a kezére, és meg kell kérdezni, miért tette! Vajon hová lesz ez a tudásunk akárcsak 1-2 év múlva?

Pintér Krisztina és Vasvári Tünde

Ezeknek a gyerekeknek - az óvónők reményei szerint -, nem fog megváltozni a kommunikációjuk, empatikus készségük fejlődni fog, mert a Móra iskolába fognak menni, ahol első osztálytól kezdve folyik az életre nevelés, külön tantárgy keretében. Az igazgatónő, Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella elmondta az előadásában, hogy ez nem „egy tantárgy”, hanem egy iskola életfelfogása a takarító nénitől az igazgatóig bezárólag.



Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella

A "Móra" életre kelt programja

Farkas Erzsébet arról beszélt, hogy a gyerekeink tanítanak meg szeretni, gyermek képekkel illusztrálta történeteit. 



Farkas Erzsébet

Farkas Erzsébet előadása

Börönte Márta most is egy kis mosolyt varázsolt mindenki szívébe, amikor színpadra kérte az első konferencián kézben tartott kisgyermeket, hogy lám a testvére is megérkezett idő közben. 

Van tehát kiért tenni, hogy amikor majd elhagyják az otthont ezek az apró gyermekek, és megkezdik közösségi életüket, addigra az empátia minden óvodában, iskolában az együttműködő kommunikáció révén jelen legyen!

Börönte Márta

Sokan igen megdöbbentek, amikor egy szülő, Móricz Edit állt fel a színpadra, és bejelentette, hogy autista gyermekével megélt eddigi életét fogja röviden bemutatni. Nem szokványos, hogy egy szakmai konferencián egy érintett szülő kiáll a közösség elé, és előadja legbensőbb vívódásainak történetét!
 

Móricz Edit

Móricz Edit előadása

Könnyeikkel küszködtek többen is a közönség soraiban, amikor hallották az autista kislányát egyedül nevelő anyuka beszámolóját a sorozatos megaláztatásokról, kirekesztésekről, egyedül létről, bánatról, kilátástalanságról. Nagyon büszke voltam Editre! Nekem, mint gyógypedagógusnak különösen fontos volt, hogy a hallgatóságban ülő tanárok, orvosok, pszichológusok – szakemberek - szembesülhessen érzelmileg kívülállóként, azt, hogy mit él meg egy fogyatékos gyerek anyukája, miközben keresi a helyét a világban.

Olyan végtelenül könnyen törünk pálcát mások felet, imádunk ítélkezni, meg jól megmondani, mit és hogyan csináljon a másik. (Kibicnek semmi sem drága, nem vagyunk érintve!) Ezért is kértem fel Editet az előadásra, és boldog voltam, hogy elvállalta ezt a nem kis feladatot! Szerettem volna a lehető leghitelesebben érzékeltetni, hogy milyen empátiára van szükség egy ilyen helyzetben!

Mindenki gondolkodjon el azon, hogy megérti-e - barátként, rokonként, tanárként, orvosként, mentálhigiénikusként -, emberként, hogy egy anya igenis szereti a fogyatékos gyerekét! Nem akarja fogyatékosnak tudni, szembe megy a tényekkel, hazugságot kiállt, és első lépése, kérdése, tiltakozása az, hogy tévedés! Elszántan küzd azért, hogy igenis megmutatja, hogy Ő mindezek ellenére meg fogja gyógyítani a gyerekét?! Hogy aztán amikor kétségbe esésében segítséget vár, mit érez, amikor helyette lenézést, megalázást, kioktatást kap?! És mindig fel kell állnia és tovább, „végig kell mennie az úton”, mert a gyerekéről van szó!

Végül kapott segítséget egy óvodában, szinte alig hitte el. Itt hallottak már autizmusról, de nem volt dolguk ilyen gyermekkel, viszont látták, hogy egy kislány áll előttük, és senki más, miért is ne járhatna ide, hiszen sok másik kislány, na persze kisfiú is jár ide, ezért óvoda az óvoda. „Bevállalták”, nem szakszerűen, speciális fejlesztéssel ellátva, hanem csak úgy „szeretetből”. És lettek barátai, és új élete az anyukának is!

Azóta már iskolája is van, speciális oktatásban részesül, az ő igényeinek és fejlesztésének megfelelő szegregált iskolában. Itt meg tanult már írni és olvasni is, és szeret iskolába járni. Igen, ez a lényeg, mindenkinek az egyéni szükségleteinek megfelelő oktatásban kell részesülnie!

Móricz Edit büszke a lányára!

Ammerné Nagymihály Emilia nem kevesebbet mutatott meg a résztvevőknek, mint azt, hogy a fogyatékosok helye hol is van ma az oktatásban és milyen szabályozásai vannak, és főképpen lesznek. A legfontosabb üzenete az új oktatási koncepciónak, hogy ismét a fogyatékosokkal a gyógypedagógusoknak kell foglalkozni, a fejlesztő pedagógusoknál többre van szükség a fogyatékos tanulók szükségleteinek kielégítéséhez.

Ammerné Nagymihály Emília

Ammerné Nagymihály Emília előadása

Ezzel együtt tehát a fogyatékos tanulók integrációja nem áll meg, hanem jobbá válhat, ha pl. olvasás órán úgy tanul olvasni, abban a tempóban, ahogyan számára megfelelő. Nem neveti ki senki, százszor vissza lehet térni egy hangzó hibára, akkor sem foga senki csúfolni. Mert csak azok lesznek együtt vele, akik maguk is segítségre szorulnak, vagy éppen egy gyógypedagógus, aki szeretettel, dicsérettel fogja őt bíztatni.

Azonban, ha visszakerül az énekórára, rajz órára, vagy délután egy közös kirándulásra az osztályba, még bőven van mit tennie az osztályfőnöknek, ének tanárnak, napközis tanárnak abban, hogy a fogyatékos gyermek, vagy magatartás zavaros, vagy roma megtalálja a helyét, és elfogadják a társaik is.

Az „Együttműködő kommunikáció - önismereti tréning” a tanároknak, szakembereknek, de szülőknek is azt mutatja meg, hogyan lehet szavakkal empátiát adni és kapni, a sikeres együttműködés érdekében. Ezért is kapta a tréning program ezt a nevét: „Párbeszéd szívtől szívig”.


"Az együttműködő kommunikáció - önismereti tréning"

A teremben sokan ültek ott azok közül a kollégák közül, akik részt vettek tréningünkön, amely igazán jó érzés volt! Az együttműködés feltétele, hogy legyen erre nyitott közeg, és azokban az iskolákban, ahol megvalósították a csoportos feladat kidolgozást, a projekt munkát, ott sokkal kisebb ez esély a mélyebb konfliktusoknak, kirekesztésnek, verbális agressziónak. Azonban ehhez sokkal jobban kell ismerni önmagunkat, egymást, amelyet sosem késő elkezdeni megismerni!

Katona Erzsébet előadása

A tréning első részben objektív elemekkel, azaz tesztekkel, is megvizsgáljuk kinek milyen a személyisége, a konfliktuskezelő stílusa, interperszonális kommunikációs képessége. Azaz, mennyire képes másokra figyelni, ha konfliktusba kerül kiabál-e, vagy csak hagyja a dolgokat megtörténni, aztán lesz ideges, vagy éppen számára a tények a legfontosabbak, és minden más zavaró körülmény, különösen, ha ez érzelem! (Van, aki a mai napig dolgozik a tréningen kapott teszt eredményekkel, hogy javítsa empátiás képességét!)



Tesztek grafikai képe

Megmutattam, hogy érdekes játék, ha abba gondolunk bele, milyen virág alakot öltenénk, ha lehetőségünk lenne virággá változnunk! (Volt, aki megsúgta a konferencia után, hogy ő bazsarózsa szeretne lenni.)

Önfeltárást segítő gyakorlat

Különösen érdekes gyakorlatról beszéltem, amely az együttműködés különböző szintereit szimulálja. Elmondtam, hogy a gyakorlat során a legtöbbször bebizonyosodik, hogy ha nem áll minden eszköz a rendelkezésünkre, akkor a legritkább esetben nézzük meg a lehetőségeteket, nem kérünk – pedig tudjuk, hogy lehet! -, hanem saját erőből megoldjuk, ahogy lesz, úgy lesz alapon. Inkább a minőségből adunk le, hiszen nem tudjuk jól megcsinálni, de cserébe hisszük, hogy kreatívok vagyunk, mert megoldottuk kérés nélkül, „saját kútfőből” a feladatot.

Azonban amikor mélyen feltárjuk az okokat, bizony az derül ki, hogy azért nem kérünk, mert FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL! Nem tudjuk kezelni, és mivel negatív élményre számítunk – NINCS BIZALMUNK - ezért inkább meg se próbáljuk, akkor biztosan nem ér csalódás minket. Igaz, tudjuk, hogy nem jól végezzük a dolgunkat, de ezt inkább felvállaljuk, mint azt, hogy akár nyíltan is elutasíthatnak. Nem hiszi senki sem, hogy, ha kér, akkor kapna is, így nem is indul kipróbálni.




Egy izgalmas együtműködést fejlesztő gyakorlat

Ez egy komoly gyakorlat, amelynek során bizony sokan párhuzamot vonnak egy-egy iskolai értekezlet, megbeszélés eseményeivel, és látják így utólag is, előfeltételezésük nem állja meg a helyét. Hiszen a gyakorlat végén elmondják rendre a többiek, aki kért kapott, és a többiek is azt mondták, miért ne adtak volna, megoldották volna, hogy mindenkinek jusson, íme, lett felesleg bőven!

A második modul kapcsán bemutattam egy igen népszerű gyakorlatot, amikor is szerepjáték alkalmával 3 diák bepanaszolja a dékánnál a professzort, hogy unalmasak az előadásaik. Igazán sokféle megoldást láttunk már, de mindegyikben az a közös, hogy ilyenkor előjönnek a saját diákkori élmények, amelyek pedagógusok esetében különösen érdekesen vegyülnek saját mostani tanári élményeikkel.

Vitatkozás, önérdekérvényesítés és szerepkonfliktusok

Megnyilvánul egy-egy alakításban a szakmai meg nem értés, a diákok „sértő” stílusa – mi mindent megtehetünk -, az „Én vagyok a Tanár” felsőbbrendűség, vagy az együttműködési hajlandóság. Azonban rendre elbukott az együttműködési kísérlet, mert a vezető-vezetett, az alá-főlé rendeltségben a szituáció szinte minden esetben hatalmi szóval zárult le, autokrata döntéssel. Ahogy az életben is a legtöbbször! Nagy lehetőség ennek a gyakorlatnak az elemzése az együttműködés és a problémamegoldás kommunikációjának, önérdek érvényesítés gyakorlására.

Az együttműködő kommunikáció sikerességét, a konfliktuskezelés módját, más szituációban is bőven kipróbálhatják a tréningen résztvevők, miközben visszajelzéseket kapnak arra, hogy ők adott helyzetben, mások számára érzékelhetően milyen módon kommunikáltak. Hiába akarunk jól kommunikálni, ha azt a másik nem annak látja. Tudnunk kell, visszajelzéseket egyértelművé kell tenni, hogy valóban a másik is azt látja, hallja, érzi, amit mi szeretnénk, hogy lásson, halljon, érezzen. Mindeközben azonban mi is kíváncsiak vagyunk arra, hogy éppen ezért ő mit lát, mit hall és mit érez. Ez az empátia a gyakorlatban: egymásra figyelés, megértés, elfogadás.



"Mindenki fogyatékos valamiben!"

A legnehezebb próbatétel a 3. modulban van, több gyakorlatban is. Az egyik során néhány csoporttag egy kicsit mássá változik. Van, aki kap egy mankót, más a fülére fülvédőt, megint más a szemére maszkot, és van, aki azt csinálhat, amit akar, nem igazán érti, amit neki mondunk. (végre rosszalkodhatnak, mondják ilyenkor sokan), ő az értelmi fogyatékos.

Labdázunk, vannak szabályok, amit be kell tartani. Mentorokat kapnak a „fogyatékosok”, akinknek az a feladatuk, hogy támogassák, védjék és sikerélményhez jutassák társaikat, aktívan vegyenek részt a játékban. Bizony van kavarodás rendesen, és a végén csak azt látjuk, hogy a mentorok dobnak, kapnak, adják a társuknak, de újra csak ők aktívak, mert nincs elképzelésük, hogy hogyan segíthetnék társukat a sikerhez másképpen, minthogy ők csinálják meg helyettük a dolgokat.

Nagy tanulság ez mindenkinek, amikor a feladatot megbeszéljük! Nem lehet olyan tempóban játszani, mint ahogy azt megszoktuk, de ezt senki sem akarja visszavenni, inkább a társukat vonják ki a játékból, vagy úgy segítenek, hogy azért ne akadályozza a többieket. Ahogy az az életben van. Igazodjon a fogyatékos, vagy mi igazítjuk a többséghez, de senki sem akar lemondani a dolgairól, másképpen viselkedni, háttérbe vonulni, csak azért, mert a társunk más!

Katona Erzsébet gyógypedagógus 

A gyakorlat mindig komoly hatással van miden résztvevőre, sokan megsiratják eddigi énüket is, mert eszükbe jut egy-egy helyzet, amikor másképpen kellett volna tenniük, de már nincs módjukban. Nagy katarzisokat élünk meg, amely önmagában is az empátia hatalmas előhívója, tanítója, ahogyan azt Buda Béla is mondta, gyakorolni kell az empátiát! A tréningen mi alapvetően ezt tesszük mind a 30 órában, empátiát adunk és kapunk!

A negyedik modulban az énvédelemre helyezzük a hangsúlyt, hogy hogyan is lehet a hétköznapokban asszertív az ember. Hogyan mondjon dolgokra nemet, anélkül, hogy másokat megbántana, de saját magának se okozzon gyötrelmet, azzal, hogy olyat tesz, amit valójában nem szeretne.  A tréning során különféle relaxációs gyakorlatok is végzünk – és amelyből Márti be is mutatott egy párat a konferencián -, mert a stresszoldáshoz az is kell.

Megmutatjuk a könnyű mosoly technikáját, ami nem azonos az amerikai mosollyal. Ez egy belülről jövő, friss mosoly, ami arról szól, hogy mi jól vagyunk, harmóniában vagyunk önmagunkkal, és ez annyira így van, hogy megmutatjuk. Annak is, aki pénztárosként mérges, ajándékozunk egy mosolyt – telik rá, hiszen mi harmóniában vagyunk -, és lám ő sem lesz már annyira mérges. Vagy pedig csak úgy szólunk egy ideges utastársunkhoz, aki nehezményezi, hogy közel állunk hozzá, hogy egy mosoly kíséretében elnézését kérjük. Már nem is bosszús, és maga sem tudja miért.

Ajánlott naponta többször alkalmazni!

Oly egyszerű és mivel ránk is pozitívan visszahat, érdemes hát gyakorolni, és a végén észre sem vesszük, hogy mitől is szebb a világ. És lám, aki e sorokat olvassa bármiért is mosolyog, mégiscsak mosolyog! És mosolygó arckifejezéssel ugye nem lehetünk egyszerre mérgesek is? Mindkettő izommozgás, miért nem lehetne ez a jobbérzést adó, a mosoly, a több mindennapjainkban?

Életképek a tréningről



Egy mesét mondtam el zárásképpen egy királyról, akinek 3 fia volt. Nagyon megbetegedett és a legrátermettebb fiára akarta hagyni a királyságot. Azt kérte, hogy hozzanak jelképet arról, hogy akarják vezetni az országot. Ahogy az lenni szokott a mesében, a legkisebb fiú hozta a megoldást, a háromlevelű lóherét, hiszen pont 3-an vannak, és a legkisebb fiú szerint csakis együtt képesek olyan jól kormányozni az országot, hogy az méltó legyen az apai hagyományokhoz. A király megfontolta a döntését, és szétosztotta a lóherét a fiúk között, hogy kormányozzák együtt az országot.

Egy kis házi feladat empátiából ...

Én is adtam minden résztvevőnek egy lapot, amelyet a regisztrációkor mindenki megkapott, és egy lóhere volt rárajzolva. Azt írtam mellé, hogy mindenki gondolja el, hogy mit tehetne jobban, hogyan figyelhetne másképpen családjára ismerőseire, hogy abból megértés, empátia sugározzon.

Ebben a csomagban volt egy kocka is, aminek azt a nevet adtuk „Szívtől szívig” dobókocka és a szeretet 5 nyelve van rajta és a hatodik a csend, hiszen a kockának 6 oldala van.

A "Szívtől szívig - dobokócka" használatához

Én hiszem, hogy akik a konferenciáról hazatértek - többek között Kiskunfélegyházára, Nyíregyházára, Veszprémbe, Bakonyszentlászlóra, Nagyszékelyre, Zákányszékre, Bátonyterenyére, Bényére – már „dobtak” egyet a kockával és el tudták mondani, hogy számukra minőségi időt jelentett a konferencia.

Talán már azt is tudják, hogy az elismerő szavakra éppúgy szükségünk van, ne fukarkodjunk vele hát! Az ölelés, az érintés csodákra képes, nem érezzük magunkat egyedül, – ahogy egy videót is bejátszottam az előadás elején látható volt, a Vörösmarty téren egyik karácsonykor adott „ingyen ölelés” akció - .

Azt is megtapasztalták a konferencián (is) talán, hogy az ajándékozás része kell, hogy legyen az életünknek, nem csak adni, kapni is jó, és fordítva! No és, hogy a tettek milyen sokat számítanak, azok az apró szívességek melyeket másoknak teszünk meg, melyről néha a legszebb úgy emlékezni, ha csendben ülünk, és figyeljük egymás lélegzését, mert együtt lenni a legjobb!

Kerekasztal beszélgetés

Még fél nyolckor is együtt voltunk

Eljött hozzánk Soma is, aki leírta az élményeit a Nők Lapja Café oldalán, akár már most olvasható a cikke.

Soma is eljött közénk

Milyen volt hát ez a konferencia?

Nekünk szerzőknek csoda és bizonyosság, hogy van igény arra, amit teszünk, az emberek szeretnének jobbá válni, és ehhez várják a segítséget, és tesznek is érte, hogy megkapják.



Nagy Róbert büszke arra, hogy a Tudás FM támogatta a konferenciát

A résztvevők az alábbiakat írták a II. Országos Szakmai Konferenciáról, melynek mottója az ”Empátiával a harmonikusabb világért” volt, és október 13-án volt a XVI. kerületi Corvin Művelődési Házban került megrendezésre:

• „Kellemes meglepetés volt az egész rendezvény hangulata, szépsége."
• „Köszönöm, hogy részt vehettem a konferencián a magam és a barátnőm nevében is.”
• „Gratulálok a rendezvényetekhez és nagyon köszönöm a meghívást!"
• „Szuper jó volt ez a konferencia! Amit én kaptam: az rengeteg impulzus, nagyon motiváló volt! Köszönöm!"
• „Köszönöm, nagyon jól éreztem magam, nagyon tetszett!!! Profik voltatok!”
• „Szeretettel mentem, és köszönöm, hogy hívtál, és ott lehettem a konferencián.
• „Köszönöm, hogy megtiszteltetek, örömmel vettem részt a konferencián és nagyon örülök annak, hogy jól sikerült.”
• „Nagy örömmel vettem részt a konferencián. Véleményem szerint a konferencia színvonalas, jól megszervezett, informatív volt!”
• „Köszönöm a meghívást, ha bármikor úgy gondolod, hogy segíteni tudok, szívesen megyek!”



A technikához is empatikusak voltunk

A TUDÁS FM rádió honlapján hallgatható meg a konferencián készült riportok!  

Készül az interjú Buda Bélával

http://www.tudas.fm/

  

       A fotókat Bajnai Noémi  és Mészáros Tibor készítette.


Sok szeretettel elkészült a DVD a konferencia teljes anyagát bemutatva, melyet Börönte Mártától lehet megvásárolni 4000 Ft/db áron.                    

Csillaggyertyafény Alapítvány  (1161 Budapest, Hősök tere 11.)
Telefon: 06-1-405-4877

 Üdvözlettel: Katona Erzsébet  06-30-5858-198  E-mail: trening@alitera.hu

A konferencia DVD borítója

Katona Erzsébet és Börönte Márta a konferencia létrehozói 

"Nem taníthatunk semmit az embereknek, csak segíthetünk nekik, hogy felfedezzék a dolgokat önmagukban."

                                                                             Galilei