2012. december 26., szerda

Vannak, akik nem tudnak a 40%-ról


fogyatékosok napközi otthona
Karácsonyi versek

Karácsony másnapján a sok érzelmi élmény hatása alatt kicsit a világra kitekintve megakadt a szemem a 40%-os cikken. Trencsényi Zoltán írása a „Boldogság természetéről” nagyon elgondolkodtatott. Egy Stendhal idézettel kezdi a cikket: „A tökéletes boldogság megsemmisíti a reményt. Távlat nélküli világot teremt”. Azt hiszem ez volt az az élmény, ami az idei karácsonyomat átszőtte.

Novemberben írt a facebookon egyik volt tanítványom és megkérdezte, hogy mit fogok csinálni 20-án. Először azt gondoltam, hogy novemberről volt szó, de kiderült, hogy decemberről és a karácsonyi ünnepségről, amelyre meghívott. Eddig nincs ebben semmi különös - mondhatná az olvasó - azonban, aki meghívott az egy Down szindrómás, felnőtt, több mint 30 éves fiatal. Volt tanítványom, aki az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonának - mai nevén Gyöngyvirág Szociális Szolgálat papközi otthona - karácsonyi évzáró ünnepélyére hívott meg a facebook segítségével.

A napközi otthont jól ismerem, hiszen sok volt tanítványom útja ide vezet a speciális szakiskola után, ha a család nem tudja ellátni, ha nincsen, aki vele legyen hétköznapokban. 

A fiatalok többsége nem tud huzamos ideig dolgozni, vagy egyáltalán nem képes rá, azonban értelmes, munka jellegű elfoglaltság ezen kívül is számtalan van, amit itt a napközi otthonban mindannyian saját szükségletük szerint meg is kapnak. Szőnyeget sző, aki tud, vagy varrnak, hímeznek nagy gyakorlatú felnőtteken túl téve, álomszépen. 

Vannak kevésbé ügyesek, akiknek nem mozog úgy a keze, vagy nem lát jól, vagy már nem tudja a sorrendet megjegyezni, számukra fantasztikus dolgot talált ki egy lelkes gondozó nő. Csoportos táncot tanított a mozgássérült, autista, down, értelmi fogyatékos fiataloknak! És a zene, a ritmus, vitte a botladozó lábakat, az erős férfikezek büszkén és biztosan tartották a lányok derekát, karjukat gyengéden fogták, és mindannyian állandóan nézték a mindent tudó, segítő felnőtt kezét, lábát, szemét és a mosolyát. Nyugdíjas lett Marika néni, és helyette jött egy fiatal Marika néni, és viszi tovább a táncot, betanították, és ő lelkesen tovább élteti a fiatalokban a tánc, a zene adta szabadság és egyenlőség érzését.

Évtizedek óta tartom a régi tanítványokkal a kapcsolatot telefonon, rendszeresen tájékoztatnak arról, hogyan telnek a hétköznapok, éppen milyen táncot tanulnak, kinek lett új szerelme, ki az, akivel éppen haragban vannak, és persze, gyorsan azt is megbeszéljük, hogy ez nem komoly, holnapra úgyis elmúlik, mert együtt fognak kártyázni majd pihenésképpen a táncpróba után.

Nem tudtam előre megígérni, hogy elmegyek-e az ünnepélyre - felelősen nem tehettem meg -, de megígértem, hogy időben megmondom, ha el tudok menni. Néhány nap múlva meg tudtam írni a jó hírt, és igazán nagyon örültek neki. Mindjárt felsorolták, hogy ki mindenki fog várni, és azt is, hogy nem minden volt tanítványomnak szólnak, hogy legyen nekik meglepetés! Időm nem volt tortát sütni, de vásároltam egy hatalmas tortát és úgy számoltam, hogy hat volt tanítványom lesz ott, így mindenkinek vásároltam egy tábla csokit.
Időben érkeztem, és innentől beléptem abba a bizonyos távlat nélküli világba.

Egyik felnőtt autista kislány, ahogy meg látta, hogy megérkeztem, körbe-körbe szaladt, mindenkit feldöntve szaladt a boldogságtól, ahogy azt tette, több, mint 20 évvel ezelőtt is az iskolában, amikor elkezdtük a napot. Jöttek a többek is, fiúk, akik két fejjel magasabbak nálam, és kedvesen lehajoltak hozzám, gyengéden átöltve mondják, hogy „De, jó itt vagy Böbe néni!”

A szülőknek ismerős voltam, némelyek nem pontosan tudták már, hogy ki is vagyok, hiszen volt, akivel 25 éve nem találkoztam. A bőségesen időskorú – többségében régen nagyszülő az ép gyerekeik révén – szülőket hihetetlen élmény volt látni, hogy milyen szeretettel várják a gyerekeik műsorát, évtizedeken át megunhatatlanul gyönyörködnek a szavalatban, énekükben.

Mindenkinek könnybe lábadt a szeme, kérdezgettük egymást az eddigi évtizedekről. Öröm volt olyan szülőkkel találkozni, akikkel rendszeres telefon kapcsolatban vagyok, de nekik, meg én nem árultam el, hogy jövök.  

Minden gyógypedagógus, nevelő örült, hogy egy volt tanár is itt van, az újaknak bemutattak a fiatalok, és mindenki csak azt mondta: „de jó, most már tudják, hogy ki vagyok, mert Böbe nénit amúgy ismerik, a gyerekek sokat beszéltek róla.”

A hivatalos megnyitó után elkezdődött a műsor. Sapka, sál a nyakban és a 4 pár táncos egy vidám téli tánccal nyitott. (Sokszor láttam fellépni őket, így örültem, hogy ismét látom mennyit fejlődtek.) Azonban, ami ezután következett már tényleg olyan időtlen térré változott, amelyben minden más megszűnt lenni. Minden otthonba járó fogyatékos bejött, és ekkor láttam meg a több mint 30 fiatalt, akik között még további „volt gyerekemet” láttam meg fiatal felnőttként. Az élmény katartikus volt, nem írható le szavakkal, csak folyton folyó könnyekkel, amely nem szomorúságból, hanem a boldogságtól eredtek el, és megállíthatatlanul folytak az arcomon.

Akik eddig nem láttak, integettek, mosolyogtak és boldogok voltak, hogy ott voltam, és ez a boldogság hídja volt az, ami láthatatlanul összekötött minket ott mindannyiunkat. Végtelenül büszke voltam mindegyik volt tanítványomra, hallottam külön-külön a hangjukat az énekléskor. Amikor verset mondva kiállt az egyik fiú előtte integetett, hogy figyeljek, mert most ő következik. Fantasztikus volt hallani, ahogy a dadogó kiállt bátran szavalni, önmagában biztosan, büszkén, vagy a mássalhangzókat nehezen formáló szájmozgással igen hosszú verset elmondó közel 40 éves felnőtt nőt hallani. 

Élvezet volt hallgatni, gyönyörködni a mindenféle zenei tehetségkutató versenyek „győztesét” meghazudtolóan kristálytiszta hangon, zenei kíséret nélkül éneklő fiatal lányt.

Láttam a fiatalokkal foglalkozó kollégákat, hogy „sürgős fényképezni” valójuk akadt, mert a könnyek az ő szemükből is folyt, a büszkeségtől, örömtől. Izgultak, hogy jól sikerüljön minden vers, de senkinek sem kellett segíteni, mindenki tudta, hogy mi következik, kinek hol a helye.

A hittant tanító tiszteletes kísérte a fiatalokat harmonikával, és ez azt juttatta az eszembe, amikor velem készültek így karácsonyi műsorra és én kísértem őket zongorán. Most mindezt nem aggódó tanárként élem át, hanem felelősség nélküli, végtelen térben ülve, átadva magam a létezés ajándékának megélésében. Ez volt a csoda, amely oda-vissza működött, és az öröm a műsor után, hogy átölethettük egymást, az tényleg színtiszta boldogság volt.

Azt írja Dr. Szondy Máté pszichológus azt mondja „Boldogság természetéről” szóló cikkben: „A boldogságra való képességünket ötven százalékban genetikai örökségünk határozza meg – mondja. – Tíz százalékban a körülményeink, például az anyagi lehetőségeink, munkahelyi környezetünk, egészségi állapotunk és hasonlók. A maradék negyven százalék az, amit magunk is tudunk alakítani. Ide tehát a tudatosan szabályozható tevékenységek tartoznak: egyebek mellett a társas kapcsolataink minősége, aktivitása vagy azok a számunkra kihívást jelentő elfoglaltságaink, amelyeknek teljesen át tudjuk adni magunkat.”

Ezek a fiatalok a napközi otthonban nem tudnak arról, hogy 50%-ban genetikai örökség a boldogság alapja, és nem azért mert ebben fogyatékosok. Fogyatékosok abban, hogy nem tudnak dzsipet vezetni, fogyatékosok abban, hogy nem beszélnek angolul, de néhányan sehogy sem, fogyatékosok abban, hogy nem tudnak önállóan járni, nem vezetnek vállalkozást, nem tanítanak, nem tudnak házat építeni, gyereket nevelni, munkába járni. Nem számít nekik sem az 50%, sem a 40% ők 90%-ban boldogok, és nem azért mert értelmi fogyatékosok, hanem azért mert érzelmileg gazdagok!

Azonban mindez a 90% azon múlik, hogy van-e az a 10%. Nekik a legfontosabb mindössze az a 10%! Mi ez a 10%? A körülményeik. Mert több mint 30-an vannak egy olyan otthonban, ami előzőleg bölcsőde volt, és már kinőtték, jönnének a többi fogyatékos fiatal ide, hiszen nincs hová menniük, a szülőknek dolgozniuk kell menni, el kell tartani a fiatalokat, azokat, akik a „társadalom” termelési szempontból haszontalannak tart, és ez a körülményeikből látszik, kár lenne tagadni. De ők nem elégedetlenek, a szülők sem szólnak, mert legalább itt lehetnek ők harmincegy-néhányan.  Jól lehet látható, hogy erőn felül mindenki megtesz mindent annak érdekében, hogy a 10% 100% legyen.  A szülők például a saját gyerekeik részére vásároltak társas játékokat, foglalkoztatási eszközöket, hogy legyen a napközi otthon karácsonyfája alatt is ajándék.

A fiatalok tudják mennyire fontos a 10%, és az ő boldogságbeli erejük hihetetlen erőként átsugárzik mindenkire, akik velük foglalkozik, így ők csak ritkán gondolnak a hiányra, és miért is tennék, nem az ő dolguk. Ők valami olyat tudnak, ami nekünk tanulnunk kell tőlük, és, ha lehet minél előbb. Mert, mi lehet, hogy tudjuk 50%-ban genetikailag lehetünk boldogok, vagy pesszimisták, 40%-ban magunk vagyunk felelősek saját értékrendünkért és 10%-ban okolhatjuk a világot, ha boldogtalanok vagyunk. 

Mégis boldogtalanok vagyunk, mert előttünk váltott pirosra a lámpa, mert az okos telefonkészülékért fél órát álltunk sorban, boldogtalanok vagyunk, mert „nem úgy” szólt hozzánk a barátunk, ismerősünk. Büntetünk is ha kell a szeretet nevében, aki tavaly nem küldött e-mailt, az idén nem kap tőlünk sem karácsonyra. Elfoglaltak vagyunk önnönvilágunkkal, ahová nem fér be a boldogság végtelensége, mert folyton beleütközik valamilyen tárgyba, kifogásba, elvárásba, kritikába, értékítéletbe.

Szívesen meghívnék mindenkit a napközi otthonba, hogy megérezze azt, amit valójában saját családjában is megélhetne, ha észrevenné. A létezés örömét, az együttlét idő és tét nélküliségét, szerencsére erre minden gyermek képes. 

A felnőttekkel baj van, de, ha csak azt vennénk észre, hogy a „termelésileg” haszontalanoktól mit kaphatunk, őszintén hiszem, hogy sokak lehajtanák a fejüket. Hiszem, hogy kiszállnának a dzsipből, hogy a vezérigazgató, a menedzser, a vállalkozó, a miniszter, ha maga maga adna két kezével segítséget a rokkantnak, a vaknak, a süketnek, az értelmi fogyatékosnak, nem csak a fogyatékos 10%- teljesülne, hanem azonnal hozzájuthatna mindenki a maga 40%-hoz, ha már mindenáron eredmény centrikusan szemléljük e világunkat, és a mérhetetlent is mérni akarjuk. És így is még mindig 60% hátrányban leszünk fogyatékos társainkhoz képest a boldogságban. 

Talán most van idő is arra, hogy átértékeljük, hogyan is vagyunk mi a magunk százalékaival.

Boldog új évet kívánok mindannyiunknak: “A szeretet nem érzés, hanem egy bizonyos viselkedésmód.” Gary Chapman.

Gyöngyvirág napközi otthon
Körtánc


A cikk korábban a NOL.hu blogjában volt olvasható.