 |
| Katona Erzsébet - gyakorlat "Az empátia nyelve" című előadáson Galántán |
Felkérést kaptam a határon túli, szlovákiai magyar óvónők konferenciájára, egy előadás megtartására, amely az önmegismerést helyezte középpontba. A konferencia mottója „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” volt, 2012. november 8–9-én került megrendezésre az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciája, amelynek helyszíne Galánta volt.
 |
| Meghívó 2012. 11.08-09.-re az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciájára |
Az önmegismerésben való út „bejárásának” segítése az én egyik fő tevékenységem önismereti tréningvezetőként, így nagyon nagy örömmel fogadtam ezt a lehetőséget. Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella, a XVI. kerület Móra Ferenc Általános Iskola igazgatója ajánlott figyelmébe Berky Angelikának, az SZMPSZ Óvodapedagógiai Társaságának elnökének, aki egyben a konferencia egyik fő szervezője is volt.
Nagyon izgalmasnak, és egyszersmind különleges lehetőségként éltem meg, ezt a felkérést. Nemcsak a helyszín és a számomra nagyon is érdekes helyzet, hogy „többségi” magyarként, kisebbségi magyarokkal találkozhatom, hanem az is nagyon különlegessé tette számomra ezt a lehetőséget, hogy első diplomám óvónői, így nagyin is közelről ismerem a pálya szépségét és nehézségeit. Abszolút aktuálisnak pedig azért éreztem, mert a hazai felnőttképzésben dajkák OKJ szakmai képzésében is részt veszek. Ezek után, amikor megtudtam, hogy a Szlovákiában dolgozó óvónőknek nincs dajka segítőjük, igencsak meglepődtem, hogy ez a rendszer bizony még a környező országokban sem általános, jól lehet, szükség lenne rá ott is.
Nagyon kellemes volt a Berky Angelikával folytatott megbeszélés. Hihetetlen kedves, figyelmes és végtelenül szolgálatkész volt. Ezek az értékek a mai magyar hétköznapokból igencsak sűrűn hiányzanak, így még lelkesebben készültem az előadásra. Angelikának volt egy kérése is, hogy legyen valami kis „gyakorlat” is becsempészve a „száraz” előadásba. Erősen gondolkodtam, hogy 120 óvónőnek vajon mit is tudok feladatként kitalálni, ami valójában nem tart 5-10 percnél tovább, mégis ad egyfajta saját élményt az ön-társismerethez. Mindössze 50 percet kaptam az előadásra összesen, és mivel gyógypedagógus a másik alapszakmám, így arra is készültem, hogy az integrált oktatás során a csoportokba bekerülő gyermekekkel való foglalkozáshoz a - dajka segítség nélkül – dolgozó óvónőknek tudjak segíteni abban, hogy az empátia nyelvén hogyan tudják a gyermekek és önmaguk mindennapjait megkönnyíteni, szebbé és még örömtelibbé tenni a nehézségek leküzdésével együtt.
Fantasztikus élmény volt megérkezni 120 csillogó szemű, jó kedvű, pozitív személyiségű óvónők közé, akik nyitottak voltak mindenre, és hálásak voltak, hogy idén is egy fantasztikus konferencián vehették részt az SZMPSZ szervezésében.
 |
| Gyakorlat közben az óvónők |
Remekül sikerült a gyakorlat, amelyet nagy lelkesen végeztek az óvónők, páros gyakorlat volt, és mivel mindenkivel szemben ült egy kedves, mosolygós arc, nem volt probléma a párok megalakítása sem. Vidáman és lelkesen gondolkodtak a párok a „közös nyaralásukon” és az eredmény, a konklúzió pedig meglepő és tanulságos.
A „Hová megyünk nyaralni” gyakorlat megmutatta a résztvevőknek, hogy néha csak egyetlen szó kell ahhoz, hogy megakadjon egy párbeszéd és így nem juthatunk egyezségre, és egyetlen szó elég ahhoz, hogy a beszélgetésben a résztvevők aktívak, partnereik legyenek egymásnak, és persze így az egyezségre jutás is magától értetődően megtörténik.
Ezek után már szinte magától értetődő volt az empátiáról való néhány fontos gondolat, melyet Dr. Buda Béla előadása alapján „vittem tovább”, melyet az általunk rendezett konferencia fővédnökeként 2011. október 13.-án az "Empátiával a harmonikus világért” II. Országos Szakmai Konferencián adta elő. (Erről írtam már korábban „Az empátia élhetőbbé teszi a hétköznapokat” cikkben.)
 |
| Az empátia feltételei - Dr. Buda Béla gondolatai alapján |
Az egyik legfontosabb gondolat, vagy inkább „tény” a számomra, hogy az empátiához lelki beállítódás kell, feltétel nélküli pozitív elfogadás és tisztelet a másik ember iránt – és persze kell az interakció bizonyos ideje, folyamata is -. Azonban mégiscsak azt érzem, hogy mindez csak akkor tud majd megtörténni, ha képesek vagyunk a feltétel nélküli pozitív elfogadásra és tiszteletre a másik ember iránt, és ebben a tekintetben (sem) számíthat az, hogy ki hány éves, azaz gyermek esetében is így működik – végül is ezt is jelenti a feltétel nélküliség -.
Nem mondhatom, hogy gyermek esetében pláne fontos, mert hiszen a gyermek a felnőttől tanul, hiszen először a családban szerzi meg az alapvető tapasztalatait az élet vidám vagy sötét oldaláról, az emberi kapcsolatokról, az életről magáról. Magam éppen ezért nagyon igaznak ítélem - és nem csak a zenei nevelés terén –, amit Kodály Zoltán mondott, hogy a gyermek – zene szeretetére - nevelése az anyaméhben kezdődik, valójában tehát bármikor is foglalkozunk emberekkel, az mind hatással lesz/van a jövő generációjára, gyermekeinkre és az ő gyermekeikre és így tovább.
Ezen gondolatok mentén tehát nagyon is fontos, hogy az óvónők képesek legyenek az empátiára, méghozzá a feltétel nélküli, pozitív elfogadással élve minden gyermek irányában. Csakhogy ez nem könnyű feladat, mert bizony az óvónő is ember, és valójában neki is járna ugyanez az empátia a felnőttektől, szülőktől, kollégáktól és úgy általában mindenkitől.
Az óvónő a mindig nyüzsgő, állandó és teljes figyelmet, „jelenlétet” kívánó gyermekek mellett nem mehet „szabadságra”, nem vonulhat el egy kicsit összeszedni magát, ha valaki éppen megbántotta, vagy csak ő érzi úgy, hogy nem képes ma mosolyogni, mert feldúlta valami kellemetlen élmény. Mégis valahogy meg kell oldania, hogy úgy "hozza magát rendbe", hogy azt ne vegye észre senki, és minden zökkenőmentesen haladjon tovább, ez hihetetlen sok energiába kerül, de egyúttal kérdésként felmerülhet bennünk, hogy valóban csak ennyit kell-e, lehet-e tenni.
Az empátiához szükséges feltétel nélküli elfogadásra az képes, aki önmagával harmóniában van, akinek önbecsülése egészséges, asszertív magatartású és ezáltal együttműködő akár a konfliktusok kezelése terén, de valójában általában is, és az élet minden területén.
Az óvónők helyzete (sem) olyan könnyű, hogy minden pillanatban toppon legyenek, így aztán nehéz „harmóniában” lenni minden pillanatban, jól lehet ezt a kiegyensúlyozott „csak rám” való fókuszálást szeretné megkapni minden kisgyermek, a legtöbb szülő, jó pár kolléga, a családunk és néhány ismerős és még jó pár embertársunk. Azonban ez az elvárás az "énünkkel" szemben irreális, de ettől még meghalljuk ezt a „kívánsághalmazt”, és már kész is a megfelelési kényszer, viselkedésünk elvárások szerinti „alakítása", amely elsősorban önmagunk érzelmeinek elrejtésével kezdődik. Erre valóak az énvédő mechanizmusok, amelyek valóban arra szolgálnak, hogy az önmagunkról kialakított „énképünket” megvédjük a másoktól érkező ilyen-olyan elvárásokkal szemben. Adott esetben felvesszük, mint valami „maszkot” és, amikor a "veszély elmúlt", levesszük, hogy újra "önmagunk" lehessünk, miközben örülünk, hogy sikeresen "megvédtük" magunkat.
Talán mindenki számára ismerős, az a helyzet, hogy bemegyünk egy üzletbe, hogy vásároljunk valamit és úgy jövünk ki, hogy sokkal több mindent vettünk, mint amit eredetileg szerettünk volna. Annak érdekében, hogy csillapítsuk lelkiismeret-furdalásunkat – azaz tompítsuk az „énképünket” ért támadást, frusztrációt, stresszt - elkezdjük magunkban „megmagyarázni” – racionalizálni – döntéseinket, felfedezve az oly megnyugtató ok-okozati összefüggéseket, a racionalizálás következményét, a logikus „magyarázatokat”. Mint pl. „nagyon jó ára volt”, „már régen meg akartan venni”, „le volt értékelve”, „ez a szín nagyon tetszett” és a többi..
Ez így rendben is van, azonban ezek az „énvédő” mechanizmusok egyfajta „ópiátok” is, könnyű hozzászokni, és egy idő múlva részünkké válik, személyiségünkbe építjük, és adott helyzetekben azonnal úgy reagálunk, ahogy azt az „énvédő” mechanizmus „beindítja”. Amikor pl. egy feladat kapcsán valaki felelősségre akar vonni bennünket, vagy kritikai észrevételét elmondja nekünk, rögzült énvédő mechanizmusunkkal azonnal önmagunk védelmére kelünk, de ekkorra már szinte mindenki tudja, hogy pl. úgy sem ismerjük el a hibázásunkat, mert „nem szoktuk”, helyette azt állítjuk, hogy "nem is mi hibánk", "nem rajtunk múlott", és a többi …
Vajon mennyire vesznek majd komolyan sok ilyen reagálás után, és vajon mi hogyan érezzük magunkat az állandó „álarc” viselésétől?
Nem jól, nagy valószínűséggel senki sem érzi jól magát az ilyen szituációban, és mégis a legnehezebb ezeket a helyzeteket egyáltalán felismerni, megnevezni, és persze kilépni belőle, és helyette egy más stratégiát alkalmazni. Azt a stratégiát, amely megakadályozza, hogy maszkot vegyünk fel, helyette vállaljuk önmagunkat, és vállaljuk, hogy szembe állunk a problémákkal, az együttműködés érdekében. Sietek hozzá tenni, ha valaki együttműködő, az nem lemondott a saját érdekéről, hanem képviselve önmaga érdekeit képes figyelembe venni mások érdekeit is. Jól látható, hogy ehhez megint csak nem más szükséges, mint a másik ember elfogadása, de, hogy milyen mértékű feltételt alkalmazunk egy szituációban – azaz mennyire „nyitjuk” ki magunkat és „engedjük” közel a másikat -, az már egy újabb területeket érint, így most arra nem térünk ki.
Visszatérve az empátiához, látnunk kell, hogy az óvónők a kisgyermekek körében nem is igen lehetnek meg e képességük nélkül, hiszen a gyermekek érzelmi alapon „működnek”, főként 3 évesen, amikor még csak a gondolataik kifejezésének az elején vannak. Nagyon sok empátiára és együttműködési képességre van szüksége az óvónőknek (is), amikor a csoportba pl. egy autista, hallássérült, gyengén látó, mozgássérült vagy értelmi fogyatékos, netán hiperaktív, vagy valamely más anyanyelvet beszélő-értő kisgyermek érkezik.
A másság „szívbéli” elfogadás egy dolog – nem mellékes természetesen -, de legalább olyan lényeges, a helyzet kezelésének képessége, valamint a „más bánásmód” képessége is. Sok esetben nem működnek a „bevált” módszerek, az, ami a többségnek jó, nem biztos, hogy jó pl. egy figyelemzavaros gyermeknek, vagy egy autistának. Sokkal könnyebb az utat megtalálni ezekhez a gyerekekhez, ha van megfelelő empátiás képessége az óvónőknek, amihez ahogy írtam már, szükség van saját önbecsülésük épségére is. (Természetesen a szakmai képzés sem nélkülözhető.)
Tényként mondhatjuk, hogy aki emberekkel foglalkozik, az a saját személyiségével közvetlenül „dolgozik”, és mint ilyen, ez a személyiség egy az egyben találkozik a vele kapcsolatba lévőktől érkező pozitív és negatív érzésekkel, elvárásokkal, külső körülményekkel.
Az önmagunk megvédése látható módon sikeres tud lenni, de akár tévútra is vihet bennünket, hiszen az ember a könnyebb ellenállás felé szeret haladni. Azonban mindennek ára van, és ezt valamikor valahogyan megfizetjük, és talán abban egyet lehet érteni, hogy túl nagy ár lenne a saját egészségünk, életünk harmóniájának elvesztése mások elvárásainak való megfeleléséért vívott küzdelemben.
 |
| Az együttműködő kommunikáció öt lépésben |
Éppen ezért az együttműködő kommunikáció megtanulása, alkalmazása jó segítség lehet, melynek szintén az empátia az alapja. Ha sikeresen alkalmazzuk az együttműködő kommunikációt, akkor jó esélyünk van rá, hogy elkerüljük a kiégést, amely minden olyan embert fenyeget, aki emberekkel dolgozik, pontosan azért, mert a személyiségét használja eszközként. A kiégés tünet együttese megjelenik igen hamar azoknál az embereknél, akik lelkesek, nagy erőbedobással dolgoznak, miközben nem kapnak elismerést, vagy valamilyen más ok miatt érzik megváltozottnak a helyzetüket, vagy éppen úgy érzik elég, hosszú évek óta megfáradtak, nem akarják ezt tovább csinálni. Azonban nem biztos, hogy egy „munkahely-váltás" elegendő a probléma megoldására. (A kiégésről a másik blgomon írtam egy cikket „A kiégés (burnout) nem egyszerűen "kimerülés" címmel.)
A kiégés esetében is a megelőzésen van a hangsúly, azaz akkor kell elkezdeni önmagunk önbecsülésének, lelki harmóniájának megőrzésével foglalkoznunk, amikor még kvázi „jól vagyunk” és úgy érezzük nekünk erre semmi szükségünk. Ezzel azonban az a baj, hogy bizony ott van az az énvédő mechanizmus, ami ellenáll a külső késztetésnek, hiszen, ha nem szoktunk ahhoz, hogy lelkünkkel is foglalkozzunk – netán még azt is hallottunk, hogy ennek semmi értelme – nehéz megmutatni azt, hogy nincs senki sem „beoltva” a negatív élethelyzetek negatív kezelése ellen.
Jellemzően egyszerű dolgok segítenek abban, hogy a mindennapokat pozitívabban éljük meg, de ami túl „kicsi” vagy kézenfekvő, nem is biztos, hogy meglátjuk, értékeljük annak jelentőségét.
Apróbb, mindennapi praktikák sokat segíthetnek abban, hogy megelőzzük a nagyobb bajt, ha sikerül ezeket megtenni, sokat segítettünk saját mentálhigiénénk érdekében. Mindennapok apró örömeinek megélése és az örömforrások tudatos keresése a legfontosabb, pl. az illatok, események, hangulatok, és az emlékezés pozitív összekapcsolása, pl. mécsesek lángja, sütemények, fahéjas tea, alma illata, pl. a „karácsonyi hangulat felidézése” őszi, hűvös, nyirkos, ködös estéken.
Az önmegismeréshez nagyon jó lehetőség az önismereti kommunikációs, konfliktuskezelési, stb. tréning, ahol a csoportos együttlétek alkalmával, megfelelő szakmai vezetés mellett, védett környezetben felfedezhetik a résztvevők az önmagukban rejlő erőt, empátiát, gyengeséget, olyan magatartási formát, amelyet eddig nem túl sikeresen változtatott meg, de szeretett volna, stb. Azonban, ahhoz, hogy valaki eljöjjön egy önismereti tréningre, már nagyon elkötelezettnek kell lennie – vagy éppen nagyon kétségbe esettnek -, hogy akarja a változást és ebben önmaga is tevékenyen vegyen részt. Senki sem képes annyit tenni értünk, mint mi, saját magunkért, azonban az út rögös, jó, ha van mellettünk valaki, aki segít eleinte tartani a tükröt, akivel megbeszélhetjük a tapasztaltakat, érzéseinket, kétségeinket, ötleteinket, miközben megtapasztaljuk az empátia adásának-kapásának örömét.
Addig is érdemes keresni a hétköznapi szépséget és örömöt, és akkor leszünk igazán még lelkileg egészségesebbek, ha mindeközben képesek leszünk ezt az örömöt megadni nemcsak a magunk, hanem a környezetünkben élők számára is.
 |
| "Az empátia nyelve" - Katona Erzsébet előadása Galántán |
Az előadás jól sikerül, az óvónők elégedettek voltak, sokan kérdezgettek a szünetben, örültek, hogy „végre” valaki kimondta, milyen nehéz is önmagunk védelme, és megújítása, és sokan azt is elmondták, hogy mindezek alapján megpróbálnak beépíteni a mindennapjaikba egy kis "örömtréninget" is .
A konferenciáról beszámoló is készült a felvidék.ma oldalon az „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” címmel.
"Két nagyon különböző ember is megtanulhat harmóniában élni egymással, ha felismerik, hogyan hozzák ki a legjobbat a másikból.
Ez a szeretet jutalma.”
Gary Chapman
