Vannak, akik nem tudnak a 40%-ról

Karácsonyi versek

Karácsony másnapján a sok érzelmi élmény hatása alatt kicsit a világra kitekintve megakadt a szemem a 40%-os cikken. Trencsényi Zoltán írása a „Boldogság természetéről” nagyon elgondolkodtatott. Egy Stendhal idézettel kezdi a cikket: „A tökéletes boldogság megsemmisíti a reményt. Távlat nélküli világot teremt”. Azt hiszem ez volt az az élmény, ami az idei karácsonyomat átszőtte.

Novemberben írt a facebookon egyik volt tanítványom és megkérdezte, hogy mit fogok csinálni 20-án. Először azt gondoltam, hogy novemberről volt szó, de kiderült, hogy decemberről és a karácsonyi ünnepségről, amelyre meghívott. Eddig nincs ebben semmi különös - mondhatná az olvasó - azonban, aki meghívott az egy Down szindrómás, felnőtt, több mint 30 éves fiatal. Volt tanítványom, aki az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonának - mai nevén Gyöngyvirág Szociális Szolgálat papközi otthona - karácsonyi évzáró ünnepélyére hívott meg a facebook segítségével.

A napközi otthont jól ismerem, hiszen sok volt tanítványom útja ide vezet a speciális szakiskola után, ha a család nem tudja ellátni, ha nincsen, aki vele legyen hétköznapokban. 

A fiatalok többsége nem tud huzamos ideig dolgozni, vagy egyáltalán nem képes rá, azonban értelmes, munka jellegű elfoglaltság ezen kívül is számtalan van, amit itt a napközi otthonban mindannyian saját szükségletük szerint meg is kapnak. Szőnyeget sző, aki tud, vagy varrnak, hímeznek nagy gyakorlatú felnőtteken túl téve, álomszépen. 

Vannak kevésbé ügyesek, akiknek nem mozog úgy a keze, vagy nem lát jól, vagy már nem tudja a sorrendet megjegyezni, számukra fantasztikus dolgot talált ki egy lelkes gondozó nő. Csoportos táncot tanított a mozgássérült, autista, down, értelmi fogyatékos fiataloknak! És a zene, a ritmus, vitte a botladozó lábakat, az erős férfikezek büszkén és biztosan tartották a lányok derekát, karjukat gyengéden fogták, és mindannyian állandóan nézték a mindent tudó, segítő felnőtt kezét, lábát, szemét és a mosolyát. Nyugdíjas lett Marika néni, és helyette jött egy fiatal Marika néni, és viszi tovább a táncot, betanították, és ő lelkesen tovább élteti a fiatalokban a tánc, a zene adta szabadság és egyenlőség érzését.

Évtizedek óta tartom a régi tanítványokkal a kapcsolatot telefonon, rendszeresen tájékoztatnak arról, hogyan telnek a hétköznapok, éppen milyen táncot tanulnak, kinek lett új szerelme, ki az, akivel éppen haragban vannak, és persze, gyorsan azt is megbeszéljük, hogy ez nem komoly, holnapra úgyis elmúlik, mert együtt fognak kártyázni majd pihenésképpen a táncpróba után.

Nem tudtam előre megígérni, hogy elmegyek-e az ünnepélyre - felelősen nem tehettem meg -, de megígértem, hogy időben megmondom, ha el tudok menni. Néhány nap múlva meg tudtam írni a jó hírt, és igazán nagyon örültek neki. Mindjárt felsorolták, hogy ki mindenki fog várni, és azt is, hogy nem minden volt tanítványomnak szólnak, hogy legyen nekik meglepetés! Időm nem volt tortát sütni, de vásároltam egy hatalmas tortát és úgy számoltam, hogy hat volt tanítványom lesz ott, így mindenkinek vásároltam egy tábla csokit.

Időben érkeztem, és innentől beléptem abba a bizonyos távlat nélküli világba.

Egyik felnőtt autista kislány, ahogy meg látta, hogy megérkeztem, körbe-körbe szaladt, mindenkit feldöntve szaladt a boldogságtól, ahogy azt tette, több, mint 20 évvel ezelőtt is az iskolában, amikor elkezdtük a napot. Jöttek a többek is, fiúk, akik két fejjel magasabbak nálam, és kedvesen lehajoltak hozzám, gyengéden átöltve mondják, hogy „De, jó itt vagy Böbe néni!”

A szülőknek ismerős voltam, némelyek nem pontosan tudták már, hogy ki is vagyok, hiszen volt, akivel 25 éve nem találkoztam. A bőségesen időskorú – többségében régen nagyszülő az ép gyerekeik révén – szülőket hihetetlen élmény volt látni, hogy milyen szeretettel várják a gyerekeik műsorát, évtizedeken át megunhatatlanul gyönyörködnek a szavalatban, énekükben.

Mindenkinek könnybe lábadt a szeme, kérdezgettük egymást az eddigi évtizedekről. Öröm volt olyan szülőkkel találkozni, akikkel rendszeres telefon kapcsolatban vagyok, de nekik, meg én nem árultam el, hogy jövök.  

Minden gyógypedagógus, nevelő örült, hogy egy volt tanár is itt van, az újaknak bemutattak a fiatalok, és mindenki csak azt mondta: „de jó, most már tudják, hogy ki vagyok, mert Böbe nénit amúgy ismerik, a gyerekek sokat beszéltek róla.”

A hivatalos megnyitó után elkezdődött a műsor. Sapka, sál a nyakban és a 4 pár táncos egy vidám téli tánccal nyitott. (Sokszor láttam fellépni őket, így örültem, hogy ismét látom mennyit fejlődtek.) Azonban, ami ezután következett már tényleg olyan időtlen térré változott, amelyben minden más megszűnt lenni. Minden otthonba járó fogyatékos bejött, és ekkor láttam meg a több mint 30 fiatalt, akik között még további „volt gyerekemet” láttam meg fiatal felnőttként. Az élmény katartikus volt, nem írható le szavakkal, csak folyton folyó könnyekkel, amely nem szomorúságból, hanem a boldogságtól eredtek el, és megállíthatatlanul folytak az arcomon.

Akik eddig nem láttak, integettek, mosolyogtak és boldogok voltak, hogy ott voltam, és ez a boldogság hídja volt az, ami láthatatlanul összekötött minket ott mindannyiunkat. Végtelenül büszke voltam mindegyik volt tanítványomra, hallottam külön-külön a hangjukat az énekléskor. Amikor verset mondva kiállt az egyik fiú előtte integetett, hogy figyeljek, mert most ő következik. Fantasztikus volt hallani, ahogy a dadogó kiállt bátran szavalni, önmagában biztosan, büszkén, vagy a mássalhangzókat nehezen formáló szájmozgással igen hosszú verset elmondó közel 40 éves felnőtt nőt hallani. 

Élvezet volt hallgatni, gyönyörködni a mindenféle zenei tehetségkutató versenyek „győztesét” meghazudtolóan kristálytiszta hangon, zenei kíséret nélkül éneklő fiatal lányt.

Láttam a fiatalokkal foglalkozó kollégákat, hogy „sürgős fényképezni” valójuk akadt, mert a könnyek az ő szemükből is folyt, a büszkeségtől, örömtől. Izgultak, hogy jól sikerüljön minden vers, de senkinek sem kellett segíteni, mindenki tudta, hogy mi következik, kinek hol a helye.

A hittant tanító tiszteletes kísérte a fiatalokat harmonikával, és ez azt juttatta az eszembe, amikor velem készültek így karácsonyi műsorra és én kísértem őket zongorán. Most mindezt nem aggódó tanárként élem át, hanem felelősség nélküli, végtelen térben ülve, átadva magam a létezés ajándékának megélésében. Ez volt a csoda, amely oda-vissza működött, és az öröm a műsor után, hogy átölethettük egymást, az tényleg színtiszta boldogság volt.

Azt írja Dr. Szondy Máté pszichológus azt mondja „Boldogság természetéről” szóló cikkben: „A boldogságra való képességünket ötven százalékban genetikai örökségünk határozza meg – mondja. – Tíz százalékban a körülményeink, például az anyagi lehetőségeink, munkahelyi környezetünk, egészségi állapotunk és hasonlók. A maradék negyven százalék az, amit magunk is tudunk alakítani. Ide tehát a tudatosan szabályozható tevékenységek tartoznak: egyebek mellett a társas kapcsolataink minősége, aktivitása vagy azok a számunkra kihívást jelentő elfoglaltságaink, amelyeknek teljesen át tudjuk adni magunkat.”

Ezek a fiatalok a napközi otthonban nem tudnak arról, hogy 50%-ban genetikai örökség a boldogság alapja, és nem azért mert ebben fogyatékosok. Fogyatékosok abban, hogy nem tudnak dzsipet vezetni, fogyatékosok abban, hogy nem beszélnek angolul, de néhányan sehogy sem, fogyatékosok abban, hogy nem tudnak önállóan járni, nem vezetnek vállalkozást, nem tanítanak, nem tudnak házat építeni, gyereket nevelni, munkába járni. Nem számít nekik sem az 50%, sem a 40% ők 90%-ban boldogok, és nem azért mert értelmi fogyatékosok, hanem azért mert érzelmileg gazdagok!

Azonban mindez a 90% azon múlik, hogy van-e az a 10%. Nekik a legfontosabb mindössze az a 10%! Mi ez a 10%? A körülményeik. Mert több mint 30-an vannak egy olyan otthonban, ami előzőleg bölcsőde volt, és már kinőtték, jönnének a többi fogyatékos fiatal ide, hiszen nincs hová menniük, a szülőknek dolgozniuk kell menni, el kell tartani a fiatalokat, azokat, akik a „társadalom” termelési szempontból haszontalannak tart, és ez a körülményeikből látszik, kár lenne tagadni. De ők nem elégedetlenek, a szülők sem szólnak, mert legalább itt lehetnek ők harmincegy-néhányan.  Jól lehet látható, hogy erőn felül mindenki megtesz mindent annak érdekében, hogy a 10% 100% legyen.  A szülők például a saját gyerekeik részére vásároltak társas játékokat, foglalkoztatási eszközöket, hogy legyen a napközi otthon karácsonyfája alatt is ajándék.

A fiatalok tudják mennyire fontos a 10%, és az ő boldogságbeli erejük hihetetlen erőként átsugárzik mindenkire, akik velük foglalkozik, így ők csak ritkán gondolnak a hiányra, és miért is tennék, nem az ő dolguk. Ők valami olyat tudnak, ami nekünk tanulnunk kell tőlük, és, ha lehet minél előbb. Mert, mi lehet, hogy tudjuk 50%-ban genetikailag lehetünk boldogok, vagy pesszimisták, 40%-ban magunk vagyunk felelősek saját értékrendünkért és 10%-ban okolhatjuk a világot, ha boldogtalanok vagyunk. 

Mégis boldogtalanok vagyunk, mert előttünk váltott pirosra a lámpa, mert az okos telefonkészülékért fél órát álltunk sorban, boldogtalanok vagyunk, mert „nem úgy” szólt hozzánk a barátunk, ismerősünk. Büntetünk is ha kell a szeretet nevében, aki tavaly nem küldött e-mailt, az idén nem kap tőlünk sem karácsonyra. Elfoglaltak vagyunk önnönvilágunkkal, ahová nem fér be a boldogság végtelensége, mert folyton beleütközik valamilyen tárgyba, kifogásba, elvárásba, kritikába, értékítéletbe.

Szívesen meghívnék mindenkit a napközi otthonba, hogy megérezze azt, amit valójában saját családjában is megélhetne, ha észrevenné. A létezés örömét, az együttlét idő és tét nélküliségét, szerencsére erre minden gyermek képes. 

A felnőttekkel baj van, de, ha csak azt vennénk észre, hogy a „termelésileg” haszontalanoktól mit kaphatunk, őszintén hiszem, hogy sokak lehajtanák a fejüket. Hiszem, hogy kiszállnának a dzsipből, hogy a vezérigazgató, a menedzser, a vállalkozó, a miniszter, ha maga maga adna két kezével segítséget a rokkantnak, a vaknak, a süketnek, az értelmi fogyatékosnak, nem csak a fogyatékos 10%- teljesülne, hanem azonnal hozzájuthatna mindenki a maga 40%-hoz, ha már mindenáron eredmény centrikusan szemléljük e világunkat, és a mérhetetlent is mérni akarjuk. És így is még mindig 60% hátrányban leszünk fogyatékos társainkhoz képest a boldogságban. 

Talán most van idő is arra, hogy átértékeljük, hogyan is vagyunk mi a magunk százalékaival.

Boldog új évet kívánok mindannyiunknak: “A szeretet nem érzés, hanem egy bizonyos viselkedésmód.” Gary Chapman.

Körtánc

A cikk korábban a NOL.hu blogjában volt olvasható. 

Gyász a csoportban

Gyerekkorban különösen nehéz megélni, és végig vezetni egy gyereket a szeretett személy elvesztésének, halálának feldolgozásában, hiszen mi magunk is érintettek vagyunk felnőttként.

Egy csoportban, ahol együtt töltik a gyerekek a mindennapjaikat, közösen ünnepelnek, az öröm és a szomorúság is közös élmény, együtt élik meg, mint egy nagycsaládban. Az emberi elmúlással, egy gyermeknek is szembesülnie kell fiatal élete során, ha másképpen nem hát ünnepeink kapcsán. Az értelmi fogyatékosok számára különösen problémás magát a társadalmi ünnepet megbeszélni, megértetni. Például október 6-án elhunyt hősökre, vértanukra emlékezünk, de valójában minden ünnepünk kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki volt az, akit ünneplünk. Pl. Petőfi Sándor és mikor élt, és mi történt vele. Mivel ezek az események a képek alapján jól láthatóan régen történtek, így érzelmileg mélyen nem érinti meg a gyerekeket, hogy halott emberekről beszélünk, és nyílván az ünnep kapcsán mást emelünk ki, az eszméket, magát az eseményt, a következményt, és azt, hogy ez nekünk ennyi év távlatából miért is fontos.

Azonban a nagyszülők elvesztése már sokkal nehezebb, érzelmileg megterhelő helyzet.

A fogyatékos gyerek születése önmagában szinte mindig nehéz helyzetben hozza a családokat, különösen akkor, ha társuló betegsége miatt sokkal fokozottabb gondozást, ezzel együtt több időt igényel, illetve betegesebb.  Amikor már a szülők dolgoznak – mert hiába maradhat otthon az anya hosszabb ideig fogyatékos gyerekével, a megélhetés ezzel nincs biztosítva –, ilyenkor ahol van és számíthatnak rá, a nagyszülő nagy kincs, nagy segítség.

Számtalan olyan családdal találkoztam, akiknél a nagyszülő kifejezetten meghatározó szerepet töltött be a mindennapok során a fogyatékos gyerek életében. Ő kísérte be az iskolába, jött érte délután, vitte az orvoshoz vagy éppen eljött velünk kirándulni. Az ilyen szoros érzelmi kötődés elvesztése a nagyszülő halálával a fogyatékos gyerek számára komoly megpróbáltatás.

Mivel megfogalmazni nehezen vagy egyáltalán nem tudja érzéseit, a feldolgozás módja számára nem könnyű. Nem szabad azt gondolnunk, hogy nekik nincs is szükségük megbeszélésre, mert úgy sem értenék!

A csoportom számára közösségépítés legfontosabb eszközeként a közös ünnepeket mindig is nagy gondossággal építettem be szokásaink közé. Az őszi időszakban, amikor még nem volt őszi szünet, akkor is volt halottak napja, amikor a gyerekek zöme elment a szüleikkel a temetőbe, illetve látta, érzékelte, hogy szomorúbbak a családtagok, fekete ruhában vannak, hogy sírnak, virágot vesznek. Azt is látták, hogy sokan vannak egy olyan kertben, ahol kövek vannak, és sokan sírnak, és fekete ruhában vannak és gyertyák égnek, ami szép is, de ezt nem szabad mondani.

Ezért a hősök ünneplése kapcsán mindig elmeséltem, hogy ők már nem élnek, és meglátogatunk egy temetőt, ahol hasonló hősi halottak vannak, és ott emlékezünk rájuk. Minden évben bejelöltük a csoport naptárába az ünnepeket, március 15-ét kokárda rajzolásával, mindenki születésnapját tortával és a nevével, a karácsonyt, a Télapót, az adventi gyertyák számát, és a halottak napját.

Amikor kijelöltük, hogy melyik napon fogunk elmenni a temetőbe, előtte megbeszéltük képek segítségével, hogy hová megyünk és miért. Majd megbeszéltük, hogy hogyan megyünk oda, mivel közel volt az iskolához, így nem mentünk messze, gyalogosan sétáltunk a temetőbe. Hogyan fogunk közlekedni és mire fogunk ügyelni. Mindenkinek a temetői virágárusoknál vásároltunk 1-1 mécsest és vettünk egy kisebb koszorút száraz virágokkal. Ezt a gyerekek választhatták ki, és meg megbeszéltük, hogy ki fogja kérni az eladó nénitől – aki tudott beszélni határozottan -, ki fogja kifizetni – aki már jól ismerte a pénzt – ki fogja a koszorút kiválasztani, ki viszi majd a mécseseket a táskában.

Bementünk a temetőbe és megbeszéltük, hogy mit látunk, és hogyan kell nekünk viselkedni. Amikor odaértünk a hősök emlékéhez – később október 23-val kötöttük össze, mert az 1956-os megemlékezés közelebb volt az őszi szünethez -, körbe álltunk elmondtuk, hogy miért jöttünk, majd mindenki – segítséggel vagy egyedül – meggyújtotta a saját mécsesét és elhelyeztük a koszorúnkat.

A gyerekek látták, hogy hogyan viselkedünk itt mi felnőttek, látták a többi felnőttet, és sok emberrel, amikor találkoztunk elmosolyodtak, és volt, olyan is, ki azt mondta, „milyen szép, hogy ide is eljönnek a gyerekekkel”.

Ilyenkor azt is meg tudtuk beszélni, hogy akinek elhunyt korábban a nagypapája, nagymamája, hová temették el, milyen szomorúak azóta, hogy nincs velük, és persze mindig felmerült a kérdés, hogy hol van most. Minden esetben – volt, aki járt a csoportból hittanra is -, azt mondtam a gyereknek, hogy az ember testét, ha már nem dobog a szíve, eltemetjük ide ezekbe az emlékkertekbe, de a lelke, a sok szép gondolata, a kedvessége – azt, amit szerettünk – az a része mindenkinek valahol van, csak azt senki sem tudja, hogy hol van, de valahol magasan.

Volt, aki el akarta hozni a nagypapa fényképét is a temetőbe, természetesen elhozhatta és mindenki megnézte ott a temetőben is, és beszéltünk arról, hogy most mennyire hiányzik a nagypapa a társunknak, és vigasztaltuk közösen, és elmondtuk, hogy sok szép emlékre emlékezzen, mert az jó dolog.

Amikor visszatértünk a temetőből mindenki készített egy rajzot a temetői sétáról, azzal kapcsolatosan bármit lerajzolhattak. Akik nem tudtak rajzolni, nekik egy-egy gyertyát, vagy a koszorút rajzoltuk le, és azt színezték ki. Ezzel lezártuk a temetővel kapcsolatos témát, és egy évig nem került előtérbe szerencsére.

Sajnos azonban egyszer ennél sokkal nehezebb, fájdalmas és szomorú helyzetbe került az egész csoport. Meghalt az egyik társuk, aki 12 éves volt, 5. csoportos. Dávid az iskola óvodai csoportjába járt, mindenki ismerte.  Dávid egy down szindrómás kisfiú, aki kőkemény hiperaktív volt. Szívbeteg is volt, a tüdeje sem működött tökéletesen, de valami hihetetlen erős, kötött izomzatú, csupa tűz gyerek volt.

Elképesztően jó humorú, huncut, kifejezett nagy egyéniség, aki bizony, ha hiperaktivitás a következtében „túlpörgött” az egész iskola hallotta igen hangos kiabálását. A termem mellett volt egy kis külön szoba számítógéppel, játékokkal, a külön fejlesztéshez és az ilyen esetekben a pihenéshez. Dávid itt kiabálhatott, gyermekfelügyelő kollégám türelmesen várta a roham csendesdését, és próbálta elterelni és egyben lekötni a figyelmét játékkal, ahogy azt megbeszéltem vele. Nagyon jól megvoltak, amikor szépen elmúlt a roham, pár perc múlva megjelentek a csoportban, és Dávid leült a helyére és ott folytattuk, ahol abbahagytuk a foglalkozást.

Egyre több mindent megcsinált velünk Dávid, szívesen produkálta magát, de mivel beszélni csak 1-2 szavas mondatokat tudott, így inkább a mozgással, mutogatással, gesztusokkal fejezte ki magát. Valentin napi ünnepségre táncot tanultunk be, amelyben boldogan vett részt, hiszen ahhoz nem kell beszélni.

Egyik ősszel Dávid nagyon megfázott, sokáig köhögött. Majdnem egy hónapig beteg volt, és mivel a szülei dolgoztak a nagyszülőknél volt Dávid vidéken. Amikor meggyógyult boldogan készülődtünk együtt a karácsonyi ünnepségre, vártuk a Télapót nagy izgalommal.  Azonban Dávid igen furcsán vette a levegőt, sípoló hangot hallottunk a levegővételnél, és az arca is furcsán piros volt. Lázas nem volt, de elmondtuk az aggodalmunkat a szülőknek. Elvitték orvoshoz, de nem talált semmit így jött az iskolába Dávid rendesen. Továbbra is úgy láttuk, hogy nincs jól, és a legfeltűnőbb bizonyítéka számunkra az volt, hogy a mindig aktív gyermek, most túlságosan csendes.

Eljött a nagy nap vártuk a Finnországból érkezett „igazi Télapót”. Dávid később jött a szokásos időnél az anyukájával, aki elmondta, hogy csak a Télapót akarja Dávid látni, már viszi is el, mert egy másik orvoshoz megállapította, hogy tüdő gyulladása van Dávidnak. Elköszöntünk Dávidtól, és megbeszéltük, hogy nagyon gyorsan meggyógyul és januárban találkozunk.

Elteltek az ünnepek, és a szünetben egy pár nap múlva kaptam egy SMS-t, hogy Dávid nagyon beteg, kórházban van, lélegeztető gépen van az intenzív osztályon. Beszéltem az anyukával telefonon, aki elmondta, hogy a fertőzés mindkét tüdejét megtámadta, a szíve védelme érdekében lélegeztető gépre tették.

Megérkeztünk januárban az iskolába, minden gyermek boldogan mesélte, hogy mit kapott karácsonyra, hogyan ünnepeltek, milyen volt a szilveszter, kivel mi történt. Kérdezték a gyerekek, hogy hol van Dávid. Mivel igen súlyos beteg volt jobbnak láttam, ha elmondom a gyerekeknek mi történt Dáviddal.

A betegség és a kórház nem volt idegen egyetlen gyerek számára, hiszen a társuló betegsége szinte mindenkinek volt, műtétek sorozatát élte meg néhány gyermek élete korai évében, de a mindennapokban is küzdöttünk betegségekkel. Elmondtam, hogy sajnos Dávid most nagyon beteg, de a kórházban mindenki arra ügyel, hogy meggyógyítsa, így, ha majd meglátogathatjuk, elmegyünk hozzá, de addig is rajzoljanak neki szép vidám, boldog képeket, hogy pl. hogyan játszanak majd  együtt vele, itt az iskolában, de persze bármilyen vidám rajznak biztosan örülni fog majd Dávid.

Elkészültek a rajzok és odatettük az asztalára, hogy addig is ott legyen közöttünk. Dávidot levették a gépről sokkal jobban volt, örültünk és bizakodtunk. Sajnos a bíztató jelek rövid életűek voltak, Dávid ismét lélegeztető gépre került, mert leállt a szíve. Ekkor már komolyan aggódtunk, és 2 hét elteltével az anyukája egyik reggel sírva mondta el a telefonba, hogy Dávid meghalt előző napon. Megdöbbentem, és akkor jöttem rá, hogy mennyire buta és suta azt mondani „őszinte részvétem”, nem is tudtam ezt mondani, csak sírva annyit tudtam mondani, hogy „nagyon sajnálom”.

Végig sírtam az utat reggel az iskoláig, mikor beértem az iskolába mindenki azt kérdezte mi történt. Bementem a nevelői szobába és leültem, és fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, hogyan mondom meg azt a gyerekeknek, hogy Dávid meghalt.

A kollégák azt tanácsolták, hogy ne mondjak semmit, mert felesleges. Volt, aki azt tanácsolta, hogy mondjam azt, hogy elutazott és nem jön vissza. Ez a „tanács” mélységesen felháborított, inkább arra próbáltam koncentrálni hogyan oldjam meg ennek a borzalmas hírnek a közlését. Kinyomtattam egy képet a karácsonyi műsoron készültek közül, amely az utolsó alkalom volt, hogy találkoztunk Dáviddal, ragasztottam egy fekete csíkot a kép sarkába.

Elkezdtük a napot a csoporttal hagyományos rendben, majd amikor mindenki már leült a helyére, akkor felálltam és Dávid asztalára tettem a képet és meggyújtottam egy gyertyát. Majd leültem a félkörív közepére helyezett székemre és megkérdeztem, hogy mit gondolnak, miért gyújtottam gyertyát, és miért van Dávid fényképén fekete szalag? Döbbent csend volt a válasz, kérdő tekintetek, a hitetlenség, értetlenség szinten minden gyermek szemében megcsillant. Nehezen, elcsukló hangon mondtam el, hogy sajnos Dávid nem lesz többé közöttünk, mert nem sikerült meggyógyítani, senki sem tehetett semmit, Dávid meghalt a kórházban. Az első pillanatban minden gyermek csak nézett maga elé, próbálták felfogni a szavakat. Egyik gyerek megtörte a csendet és azt mondta, „az nem jó, hogy nem jön többet Dávid, mert ő akart még vele játszani.”  Örültem, hogy megtört a csend és ez a kedvességet nagyon jó volt hallani. Mondtam, hogy ez nagyon kedves tőle ez a gondolat.

Ezután mindenkit arra kértem, hogy akinek van gondolata, bármi legyen is, azt mondja ki, mondja el, pl. hogy mit szeretett Dáviddal játszani, mire emlékszik szívesen vissza.  Elkezdtünk beszélgetni, és oldódott a feszültség. Elmondtam nekik, hogy Dávid teste is temetőbe fog kerülni, csak egy másik emlékkertbe, nem oda ahová mi szoktunk kilátogatni, de az nem most lesz. Azonban amikor majd kimegyünk hozzá, biztosan örülni fog, ha viszünk neki egy szép rajzot emlékül, ezért most mindenki rajzoljon valami szépet Dávidnak.

Bekapcsoltam a magnót és Csajkovszkij zenéjét hallgatva mindenki rajzolt. Amikor készen lettek, mindenki oda vitte Dávid asztalához, és beborították az asztalát a színesebbnél színesebb rajzok. Mindenki egy vidám, színes képet rajzolt! Megdöbbentő volt a számomra, ahogyan a szeretetüket lerajzolták! Akik nem tudtak rajzolni, nekik virágot rajzoltam elő, azt színezték ki, de az is piros, sárga, élénk színű!

A szülőknek is elmondtuk a szomorú hírt, és megegyeztünk, hogy a csoport a temetés után fog kimenni közösen a sírhoz. Dávid fényképét az asztalán tartottuk, és megbeszéltük a csoporttal, hogy hogyan fogjuk elvinni a Dávidnak a szép rajzokat, azokat, amit a kórházba készítettünk, de nem tudtuk elvinni, és a búcsú rajzokat.

Az iskola is készített koszorút, de azt beszéltük meg, hogy azt szeretnénk, ha a csoportnak is lenne saját koszorúja, amit mi tanárok fogunk elvinni a temetésre. Elmentünk a temető közelében lévő virágárushoz és a katalógusból kiválasztottuk, hogy milyen legyen a formája. A gyerekek egyértelműen piros rózsát választottak, szív alakban kirakva. Kiválasztottuk a szalagot is, és abban egyeztünk meg, hogy mindenki nevét felírják majd rá.

A temetésre a közvetlen tanárai mindannyian elmentünk, és az iskolát is képviselte az igazgatónk. Igen fájdalmas látvány volt Dávid a fehér koporsóban és azt olvasni, hogy élt 12 évet.

A temetés utáni napokban megszerveztünk egy külön buszt a csoportnak és a szülőkkel egyeztetettünk egy napot. Ezt a napot bejelöltük a csoport naptárába, így előre felkészültünk erre. Mindenkitől kértünk egy kis csokor virágot és vittünk mécsest is, meg persze mindenki vitte a saját rajzát. Csendben szálltunk fel a buszra, szinte mindenki végig némán, feszülten ült az anyukája mellett. Egy állami gondozott kisfiú is volt a csoportomban, hozzá kértem egy nevelőt, akit a legjobban kedvel, hogy legyen valaki, akivel majd tud beszélni az átélt élményekről.

Kiértünk a temetőhöz és elsétáltunk a sírhoz, amely a gyermek sírok közelében volt. Nagyon megrázó élmény volt, érezhető volt, hogy ez a temetői látogatás teljesen más, mint a korábbi bármelyik. Mindenki, még a nem beszélő (nagyon ritkán szól 1-1 szót) együtt vele felnövő, vele egyidős down kisfiú társa is csoportban is megértett valamit, könnyes volt a szeme és kétszer is kimondta alig hallhatóan, hogy „Dávid”.

Minden gyermek letette a sírra a virágot, a rajzokkal beborítottuk a sírt, megnéztük a csoport koszorúját, és végül meggyújtottuk a mécseseket.  Nagyon csendben álltunk, és nehezen tudtunk elszakadni a sírtól. 

Csendben utaztunk vissza és mindenki ezután természetesen hazament. Másnap egy nagyobb képet nyomtattam ki Dávidról, arra nem tettem fekete szalagot, és azt raktuk ki a tábla mellett lévő dekorációs keretre. 

Dávid anyukájával mindezt egyezettem, végül elvittem hozzá mindent, ami ott maradt az iskolába, hogy ne kelljen bejönnie a terembe a gyerekek közé.

Dávid anyukája évvége felé megkérdezte, hogy behozhat-e egy pár játékot a gyerekeknek. Eleinte nem tudtam, hogyan fogom kezelni ezt a helyzetet. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint, hogy felkészítettem a gyerekeket, hogy Dávid anyukája fog ellátogatni hozzánk és játékokat hoz, olyat, amellyel otthon Dávid játszott. Nem tudtam, hogyan érinti őket majd, hogy tudják, hogy övé volt a játék, és elkerülni sem tudtam, mert Dávid anyukája akarta átadni. Úgy éreztem ez egyfajta elköszönés újabb lépése, így nem akartam megfosztani tőle, de abban sem voltam biztos, hogy ez így jól van-e, vagy sem.

A gyerekek ismét bizonyították, hogy sokkal nyitottabbak, mint mi felnőttek. Szeretettel mentek oda Dávid anyukájához, a nagyobbak lehajtották fejüket, és távolabb álltak, de aztán később ők is közelebb merészkedtek és egy simítást tettek Dávid anyukája kezén.  A játékok elvonták a figyelmet hamar, és valójában az első pár perc eltelte után nem volt érezhető a feszültség. Dávid anyukája is izgult, hogy hogyan bírja ki ezt a szituációt, de a végén azt mondta örül neki, hogy bejött és megtette, mert Dávid szeretett a csoportba járni és ezért most ő is örül, hogy erre gondolhat.

A gyerekek úgy használták a játékokat később, mintha mindig a csoporté lett volna. Lassan bezártuk a tanévet és elkezdődött a nyári szünet, az élet ment tovább, ahogy annak lennie kell.

Nehéz tanévet zártam ebben az évben, sosem gondoltam volna, hogy egy a hétköznapokban is tabu témának számító szomorú eseményt személyes élménnyel kell feldolgoznom a csoportomban.  Pályafutásom alatt 4 tanítványomat veszítettem el különböző életkorban, nem feltétlenül voltak közelemben ekkor már.

Dávid azonban igen, akkor volt 5. éve a csoportomban, és nem volt egyáltalán könnyű vele. Nagyon sokat dolgoztam, hogy beilleszthető, foglalkoztatható legyen. A legnehezebb az volt, hogy imádni való egyéniség volt, és amikor szigorúnak kellett lennünk, ahogy ránk nézett, mindenkinek mosolyt csalt az arcára. De hát ugye úgy nem lehet szigorúnak lenni, hogy közben mosolygunk, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk hátat fordítottunk, hogy ne lássa, hogy valójában nem vagyunk „mérgesek”.

Annyira tudta, hogy mikor lépte túl a határokat, de sajnos mivel hiperaktív volt, nekünk kellett arra ügyelni, hogy ne „pörgesse túl magát”.  Amikor túl volt egy-egy ilyen rohamon, átkarolta a fejemet, egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, a szemtől szembe fordította fejemet és azt mondta „Bocs Böbe, bocs!” és egy hatalmasat kacagott! Nekem ez a legszebb élményem Dávidról, köszönöm!

"Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindennap megszületik valami, amiért érdemes élni és küzdeni."