A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pedagógus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pedagógus. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. január 1., szombat

Tanárok egymás között

A XVI. kerület Lemhényi Dezső Magyar-Angol Két tanítási nyelvű Általános Iskola igazgatója Dr. Hoffmann Károlyné egy különlegesen jó tanár és igazgató lehet.

Az iskola honlapjának kezdő oldalán olvashatjuk az igazgató asszony köszöntését, melyből az iskolában uralkodó szellemiségről is képet kapunk: „Az iskolánk küldetése, hogy olyan humánus környezetet biztosítson, ahol a gyerek tiszteletet és odafigyelést kap. Lehetősége nyílik, hogy kibontakoztathassa tehetségét, leküzdhesse hátrányait, gátlásait és fel tudjon készülni az élethosszig tartó tanulásra. Problémái megoldására mindig találjon valakit, akihez bizalommal fordulhat. Így megvan rá az esély, hogy a gyermekből boldog felnőtt válik, s mindig büszke lesz arra, hogy iskolánk tanulója volt.”


Nos, nem csak az iskola mindennapjai a bizonyíték rá, hogy fenti idézet nem csak szavak. Ezen kívül még valami. A nyitottság az, és ez az ami a legértékesebb, és az a gondoskodás, amivel az iskola tanulóiért úgy vállal felelősséget, hogy fontos számára a tanulókkal foglalkozó pedagógusok és a szülők lelki egészsége, és tesz is érte.


Hogy milyen hatást érhet el egy tréning a szülők számára, erről írtam a Konfliktuskezelés szülőknek című írásomban: http://oriasveszely.blogspot.com/2010/12/konfliktuskezeles-szuloknek.html

Ugyanezen a napon tartottunk egy másik mini tréninget a kollégák számára is. Nagyon izgalmas volt számunkra, hogy most egy közösségbe tartozó kollégáknak tartjuk ezt a 3 órás tréninget. A téma a kommunikáció hatékonysága és meggyőzési stratégia vizsgálata, az egyéni stílus megtapasztalása volt.

A bemelegítő gyakorlat az egyik legkedvesebb gyakorlatom, mert végtelenül egyszerű, mégis nagyon kifejezi az egyéniséget, hamar összekapcsolja az egymás számára ismeretlen embereket is. Igaz itt egy tantestületi közösség kis részével találkoztunk (10 kolléga volt velünk), de természetesen ilyen szinten önmagukról a hétköznapok során sosem beszélgettek így egymással. A virágok rajza egy szép zöld kartonra került, virágoskert, melyben minden virág egyedi és különleges.

A tréningvezetőnek sok információt adnak a rajzok. Pl. a papírlap kihasználása, a rajz mérete, a színek, a formák, a kitöltés, a részletesség mind-mind információ az aktuális lelki állapotról a helyzethez való alkalmazkodás szintéjről, az önfeltárás képességéről. Maga a választott virág fajtája a tartalmi üzenet, amely már utalni enged a személyiség főbb vonásaira, valamint az önbizalomról. Lényeges még az is, hogy van-e rajta szöveg, mennyire törekszik arra, hogy a közölni kívánt gondolatot egyértelműen, pontosan lehessen érteni. No és végül a szóbeli magyarázat, arra nézve, hogy pontosan miért is ezt a virágot választotta.

A bemelegítő és az ismerkedést szolgáló feladat után egy olyan mozgásos feladat volt, amely egy iskolai környezetben igen gyakran előforduló szituáció megértését segítette. A befogadás és kitaszítás érzetét szemléltettük, a csoporton belül a közösségi érzés, illetve csoporton kívül a kitaszítottság érzését élték meg a kollégák. A körön belülre bejutás a cél, azoknak, akik a körön kívül vannak, míg a körben állóknak annak megakadályozása a feladatuk.

Nagyon érdekes volt ismét megtapasztalni, hogy ennél a gyakorlatnál az első reakció szinte azonnal a testi erő bevetése némán, szavak nélkül. Néhány kudarc után persze hamar megfordítják a stratégiát, és jön a „vesztegetés” módszere a csodás jutalmak ígérete, majd az újabb kudarcok után, és csakis ezután következik annak kipróbálása, hogy kérjenek a társuktól. És a kérés megnyitja a kapukat és máris bejutnak a körbe. Ennek fordítottja a kijutás a körből. Könnyű így, ha már felfedeztük a kérés módszerét, de mivel sosem lehet tudni, hátha mégis betartanak nekünk, így megint csak valami erő alkalmazása és fondorlat a stratégia. Aztán amikor megérezzük a másikban rejlő eltökéltség mértékét, vagy megértjük annak sratégiáját, akkor újabb váltás, és a kérdezés, kérés módszerével végül is sikerrel járunk.

Hogy mi ebben a fantasztikus, és miért nem banális kis gyakorlatocska? Hatalmas ereje van annak a fél percnek is, amikor kiszolgáltatva a többség kényének, kedvének, azon próbálkozunk, hogy megoldjuk a feladatot és bekerüljünk a többiek táborába, ne legyünk kívülállók, ne vonjuk magunkra a figyelmet, csak egy egyszerű tagja legyünk a közösségnek.

A kollégák megértették, hogy a gyerekek hasonló élményt élnek meg, amikor valaki bekerül egy már kialakult közösségbe, pl. új tanuló érkezik 5. osztályba, a már 4 éve együtt tanuló, vagy akár óvódás kortól együtt növő csoport tagjai közé. És hasonlót él meg, amikor kiszakad, elhagyja a közösséget, amikor ki lép a „körből”. A közösségnek is nagy élmény volt látni az egyén próbálkozását, élvezni a csoport adta erőt. Az irányítás, a hatalom érzete igenis belopódzik, és kisebb-nagyobb időhúzásra, provokációra, kisebb-nagyobb betartásra bátorírtja az egyént, amikor egy csoport tagjaként „eltűnhet” a tömegben.

Fontos gyakorlat volt, mert kiderült, hogy éppen érkezik egy gyermek egy kialakult közösségbe, és a megélt helyzetnek megfelelően, már megelőzheti a kirekesztés élményét, és elősegítheti a befogadás folyamatát ismerkedést segítő gyakorlatokkal, akár egy „virágoskert építésével”.

Ezután szerepjátékokat játszottak a résztvevők, amelyekben családi és munkahelyi konfliktusok adták az alap szituációt. Egymás között választottak szereplőtársakat, ahogy a szituáció megkívánta. Az egyik igen izgalmas szituációs gyakorlatban egy tanárra tesznek panaszt a diákok a vezetőnél. Rendkívül izgalmas megfigyelni az egyéni konfliktuskezelési stratégiák felszínre kerülését, és az általa kiváltott, fokozott, vagy éppen megoldott szituációs helyzeteket, illetve annak alakulását. A saját élmény meghatározó erejét, a prejudikálást, az előítéletek létezését élték meg önmagukban a kollégák, úgy, hogy erre korábban sosem gondoltak, nem hitték, hogy létezik náluk is, illetve ezt hitték természetesnek.

A legtöbbet ilyenkor az jelenti, hogy jó alaposan átbeszéljük ki miért döntött így, ki milyen stratégiát miért választott, miért tette azt, ahogy tett. Nagyon tanulságos mindenki számára, ahogyan láthatóvá válik mindkét fél gondolkodása, az a folyamat, ahogy értelmezzük a másik reakcióját, és válaszolunk rá. Ritkán, végtelenül ritkán kérdezünk, mint, ahogy az első gyakorlatban is. Azonnal megoldást találunk ki, mert azt hisszük, hogy a másik is azt hiszi, amit mi, és nem is próbálkozunk a másik mélyebb megértésével. És persze támadásnak véljük a felénk irányuló negatív jelzéseket, nagyon nehezen tudjuk azokat személyeskedés nélkül kezelni. Nem, vagy nagyon ritkán élünk azzal a lehetőséggel, hogy megpróbáljuk megérteni miért is azt gondolják – nem feltétlenül rólunk -, amit gondolnak, mert annyira erősen sértve érezzük magunkat, hogy csakis arra koncentráljunk, hogy hárítsunk és visszatámadjunk.
„Ne hagyd magad, gyengének fogsz látszani!”, ismerős ez a mondat azt hiszem sokunknak. Jól látható, hogy nem mindegy milyen konfliktuskezelési módszert tanítunk gyermekeinknek. Felnőtt korban már nem könnyű kialakult személyiségként belátni a stratégiánk fogyatékosságát, főképpen, ha megfelelő ideológiát alkotunk önigazolásként. A tréning azonban mindezeket a berögzült szokásokat láttatja a visszacsatolások, a reakciók által - mindezt védett, következmények nélküli környezetben -.

A másik ember számára negatív helyzetet teremtő szituáció megélése olyan élmény, amely nem ad alkalmat az önigazolásra, mást kell kitalálni. Rájövünk, hogy valójában nincs más, mint az önismeret, önmagunk elemzése. A fejlődéshez elengedhetetlen az őszinteség, és annak belátása, hogy van ok-okozati összefüggés a saját kommunikációnk és a másikban kiváltott negatív vagy pozitív érzések között.
Az első lépés, hogy kellő érzelmi távolságra kerüljünk a konfliktustól, és így megfelelő teret kapjunk a helyzet optimálisabb átgondolására, ezáltal sokkal jobb megoldási alternatívák jutnak majd az eszünkbe.

Gyakran a másikat hibáztatjuk, hogy rosszkedvük, ingerültségük szinte ragad ránk, „amilyen a mosdó, olyan a törölköző” – mondjuk ilyenkor. Pedig ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy belőlünk hiányzik a megfelelően erős „érzelmi védőháló”, amivel mások hangulataitól meg tudnánk óvni magunkat. Hiszen azért, mert a másiknak rossz napja van, nem szükségszerű, hogy nekünk is az legyen!

Könnyű ezt mondani? Megcsinálni is, úgy hívják asszertív magatartás, együttműködő kommunikáció.

Az együttműködő kommunikáció modell négy elemét ki lehet úgy is fejezni, hogy eközben egy szót sem ejtünk ki a szánkon. A módszer lényege a négy alkotórész tudatosításában áll, azaz legyünk képesek:
  • Ítélkezés nélkül figyelni
  • Az érzelmek azonosítására és kifejezésére
  • Szükségleteink tudatosítására
  • Kérések megfogalmazására

Az asszertív viselkedés az arany középút a behódoló, alárendelt (szubmisszív) magatartásforma és a fenyegető (agresszív) magatartásforma között.


Az asszertív személyiség tudja, hogy mit akar, és tisztában van a másik igényeivel is. Ennek alapján jogos az önbizalma és ezt bizonyítja magabiztos fellépése is. Mindenki szeret a magabiztos emberek társaságában lenni, mert a kiegyensúlyozott emberek pozitív énképe mások számára is pozitív kisugárzást ad.

A magabiztos fellépés alapja az önbecsülés, amely jótékonyan hat az önbizalmunkra, ezen keresztül a viselkedésünkre. Viselkedésünkből a kommunikáció az, amelyen keresztül le tudjuk mérni hatékonyságunkat, azaz, hogy elérjük-e célunkat. Az asszertív emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban, együttműködően igyekszik elérni céljait. Ehhez szükséges a kommunikáció során a partneri viszony megtartása, és a kommunikációs folyamat ellenőrzése. Fontos ellenőrizni, hogy tényleg a másik is azt érti-e adott fogalom, vagy szó alatt, amit mi. Néha egy ilyen banális „nem azonos fogalomértés, használat” miatt robbannak ki a veszekedések, ami verbális agresszió, és igazából senkinek sem használ! Így érdemes ilyenkor azonnal a fentebb írt „check listát” elővenni jó emlékezetünkből.


Nagyon jó volt látni, ahogy a kollégák együtt voltak, közös emlékeikre építettek, jókat nevettek. Különös szerepben látták egymást, nem tanárok voltak, hanem játszótársak, akik szórakozva ismerték meg önmagukat és egymást.


A visszajelzéseik is igazolták azt a hangulatot, amit 3 órán át élveztünk valahányan. Így írtak azokról az „Ajándékokról”, amelyeket a tréningen kaptak.

  • „Szeretetet, kedvességet, meghallgatást és új információkat kaptam. Máskor is szívesen részt vennék ilyen tréningen, mert ez nem csak hasznos, hanem remek kikapcsolódás, és ez utóbbi is egy ajándék. Több időt is tudnék ezzel foglalkozni.”
  • „Új ötletek az osztályban lévő problémák megoldására. Emlékeztetett arra, hogy az órán és az óra előtt kell kis mozgás, játék a gyerekeknek. Oldal Andrea”
  • „Elvarázsoltság. Kilépés a hétköznapokból. Csoki-boldogsághormon.”
  • „A tréningvezetők meggyőződése, hogy szép szóval, szeretettel el lehet a konfliktusokat simítani. A türelem, a nyugodt légkör, amelyben, ebben a 3 órában részesültünk. Czigány Béláné”
  • „Ötletek az osztályfőnöki órára, pl. az új tanulók befogadására. Nyitottság az új dolgokra. Játékosság, elégedettség. Arany Ildikó”
    „Türelem, empátia, figyelem, megerősítés, nyitottság, ötletesség.”
  • „Megerősítés, elégedettség, öröm, jó volt veletek. Kőmíves Józsefné”
  • „Jó hangulat. Közelebb kerültem a kollégáimhoz, 1-2 konkrét ötletet is kaptam a konfliktusokhoz, de bevallom, hogy sokkal többre számítottam, „egy csoda megoldásra”. Cseve István”
  • „Türelem, nyugalom, megerősítés, ötletesség, jó hangulat, kikapcsolódás.”

Egy későbbi visszajelzést – a tréning után 2 héttel - is kaptunk, miszerint a kollégáknak észrevehetően bensőségesebb lett a kapcsolatuk egymással, szívesen emlékeznek egy-egy humoros jelenetre. Felszabadultabbak és az ötleteket is kipróbálták és működtek, és azóta saját próbálkozásaik is vannak. Viszont az igényt is megfogalmazták: szükség lenne több tréningre. Rajtunk nem fog múlni!


"Ne vádold a világot, tedd jobbá! Hogyan? Minden percben jobbá téve önmagadat!"

Sri Chinmoy