Gondolatok a fogyatékos gyermekek lelki gondozásáról

Börönte Márta evangélikus lelkész felkérésére

Már több mint egy évtizede, hogy együtt tevékenykedtünk a Budapest, XVIII. kerületi pestszentlőrinci speciális iskola halmozottan fogyatékos csoportjában. Kapcsolatunk azóta is fennmaradt, még ha a munkánk nagy távolságokban zajlik is.

10 gyermek, fiúk-lányok vegyesen alkotta a Tesz-Vesz csoportot, 10 évet töltöttek együtt. A csoport tagjai vezető fogyatékosságuk szerint az értelmi fogyatékosok csoportjához tartoztak – változó értelmi képességekkel (IQ 45-75) –, de más társfogyatékosságaik is voltak (látás, mozgás, autizmus, stb.).

Ez egy igen száraz, szakszerű, de egyben személytelen leírása azoknak a gyermekeknek, akiknek mindennapi öröme és bánata ott zajlott a szemünk előtt, aktív részesei voltunk az életüknek.

Fontos volt számunkra a nyugodt, békés, barátságos környezet megteremtése. Hiszen csak így, a védő-óvó légkörben lehetséges a világ megismerésében akadályozott gyermekek segítése, a mindennapi élethelyzetek értelmezése, a helyes-helytelen viselkedési szokások, a kívánt társadalmi érintkezési normák megértése, és így a különféle szituációkhoz kapcsolódó viselkedési formák kialakítása. Saját maguk megértése, saját képességeik határának megtapasztalása, énképük megerősítése, én-védő képességeik kialakítása, a család – iskola – társadalom értékrendjének, elvárásainak megértése. A munkához való megfelelő magatartás, a felelősségvállalás, kötelességtudat kialakítása. Mindezek megvalósítása napi szinten feladata volt mindenkinek, aki csak a gyermekekkel kapcsolatba került. Napjainkban sincs ez másként, a jelenlegi csoportomban sem.

Különös jelentőségű a fogyatékos gyermekek kapcsolata az olyan személyekkel, akiknek jelenléte nem állandó a csoportban, viszont bensőséges, bizalmi kapcsolatban vannak a gyermekekkel. Börönte Márta a gyermekek számára több volt, mint „a hitoktató”.

Márti néni, inkább egy társ, egy felnőtt barát volt a számukra, akinek őszinte szeretete, tisztelete, lényük teljes megértése egyértelmű volt. Ezért a gyermekek számára öröm, várakozás és megnyugvás volt minden találkozás, mert úgy érezték lényeges dolgokról beszélgetnek mással, másként.

Nagyon fontos, hogy ne csak a mindennap unos-untalan jelen lévő pedagógus közvetítsen általános emberi értékeket a gyermekek felé, hanem más is. Az értelmi fogyatékos gyermekek értelmük csökkent voltáról a társadalom, a szülők, a családtagok, a társak visszajelzéseiből értesülnek, amelyet jól-rosszul, vagy egyáltalán nem értenek.

Az értelmi fogyatékos gyermekek közül az enyhébb sérültek már 10 éves kortól érzik, hogy kicsit másmilyenek, mint esetleg a szomszéd gyermekek, vagy a testvérük. Azonban ők, az enyhébb fogyatékosságuk folytán, megfelelő felkészítés után, támogató családi háttérrel önálló életet élhetnek, dolgozhatnak, így számukra értelmi fogyatékosságuk önmagában nem okoz súlyos lelki terhet. (Terjedelem és idő hiányában csak a kívánatos helyzetről beszélhetek.)

Az értelmileg súlyosabban fogyatékos gyermekek is serdülő korukra pontosan tudják, hogy másmilyenek, mint az őket körülvevő többségi gyermekek. Azonban rajtuk sokkal jobban látszik másságuk, ami miatt bizony állandóan ki vannak téve a legegyszerűbb megvető nézéstől, a durva megnyilvánulásokig bárminek, és bárhol.

A családok élete egy súlyosabb fogyatékos gyermekkel sokkal zavartabb. Sokszor a szülők tehetetlenségüket, bánatukat, visszafojtott érzelmeiket nem képesek megfelelően kezelni, így a családi élet, az anya-gyermek kapcsolat mindenképpen zavart szenved.

A súlyosabb fogyatékos gyermekek igen érzékenyek a legkisebb érzelmi megnyilvánulásokra, függetlenül azok milyenségétől. Nagyon tudtak örülni a legkisebb dolognak is, de azonnal megéreztük egy-egy reggeli találkozáskor, ha valami gond volt előző nap, vagy reggel otthon. Ilyenkor a legszükségesebb, hogy minél gyorsabban megteremtsük azt a nyugodt óvó-védő légkört, amelyben a gyermekek saját szavaikkal a bennük dúló érzelmeket elmondhatják, és segítséggel megérthetik a velük történteket. A következő lépés a tanulságok megértése, amelyhez már igen nagy segítség egy más oldalról, másféle példákkal elmesélt történet, cselekedet.

Sajnos nincs ilyen segítségem a jelenlegi csoportomban. Időközben próbálkoztak lelkes hitoktatók egy-egy foglalkozás megtartásával, azonban ezek különféle okok miatt nem voltak hosszú életűek, jól lehet az iskola fogadókészsége változatlan.

Talán a legfontosabb lenne elfogadni, hogy a fogyatékos gyermeknek a saját állapota az, amiben él. Ha meg akarjuk vele értetni a világot, akkor a világot kell hozzá elvinni, és nem őt kell elküldeni felfedezőútra. Ha megtanuljuk, hogy társként, a saját lépéseit megfigyelve, kezét fogva, tisztelettel, tőle egy fél lépéssel előbbre haladva, de, ha kell, mögötte menjünk a világ megismertetésekor, lehetséges az élvezetes és hasznos együttlét.

A család mindenkinek nagyon fontos, így, ha ott nincs béke, elfogadás, megértés, szeretet, lemondás, és egyénre szabott követelménytámasztás, melyeket egymással együttesen alkalmaznak, és nem szembefordítva, akkor nem lehetséges a gyermek lelkét csak magában szépíteni, óvni, avagy felkészíteni a világgal való találkozásra.

Úgy vélem a család lelki életének megsegítése különösen elhanyagolt terület manapság. Naponta kell tapasztalnom a szülők keserűségét, gyermekének el nem fogadását, különféle személyek hibáztatását, mások felé irányuló hatalmas elvárásaikat. Ugyanakkor a saját kötelességeinek hárítását, a parancsoló, szakmai véleményt semmibe vevő, meglehetősen fölényes magatartást is bőségesen tapasztalunk.

A szülők, családtagok hajlamosak csak a hibákat és a negatív attitűdöket meglátni, illetve felnagyítani, életszemléletük meglehetősen rossz, borúlátóak, türelmetlenek, emiatt befelé fordulókká válnak. Sajnos, ezért a szülők nem is képesek meglátni és gyönyörködni fogyatékos gyermekük különleges egyéniségében. Nem érzik a kicsit furcsán megnyilvánuló gyermekük őszinte, mély szeretetét, ragaszkodását, csodálatosan türelmes, másokat elfogadó képességét, a szépség, a harmónia iránti vágyakozását.

Ezért különösen fontos feladat a fogyatékos gyermek és családjának lelki gondozása mindenkinek, de főképpen azoknak, akiknek lehetősége is van a fogyatékos gyermek életminőségének javítása érdekében tevékenykedni.

Jómagam világi gondolkodású vagyok, de hiszem és vallom, hogy az alapvető emberi értékek tekintetében a hívő és a világi gondolkodás nem tér el.

Mivel kétféle utat járunk, de célunk azonos, így együtt sokat tehetünk a fogyatékos gyermekek mindennapi életének szebbé tételéért, egyéniségük, boldogságuk, szeretetük kiteljesedéséért, embertársaink toleránsabb magatartásáért, a család megtartó, szerető közösségének megerősítéséért.


Katona Erzsébet
gyógypedagógus

Elhangzott az Evangélikus Hittudományi Egyetem végzős lelkész hallgatói körében 2004. május 10. én.

"Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part. "

Helen Keller

Konfliktuskezelés szülőknek

A XVI. kerületben, a Lemhényi Dezső Általános Iskolában tartottunk két mini térninget. Egyet a kollégáknak és egyet a szülőnek a kerületi kulturális és sport bizottság támogatásával. Most a szülők tréningjéről írok.

A kérésünk csak annyi volt, 15-16 főnél ne legyenek többen. Nem voltak, 6 szülő jött el. Szinte semmit nem tudtak arról, hogy mi lesz, mivel majd mindenkit személyesen kért meg arra a gyermeke osztályfőnöke, hogy jöjjön el, hát eljöttek. A csodálatos az volt, hogy két férfi is volt közöttünk, nagyon nagy értékként éltük meg!

A bemutatkozáskor elmondtuk, hogy van egy 30 órás akkreditált pedagógus továbbképzésünk a konfliktuskezelés-megelőzés érdekében. A programunk neve „Párbeszéd szívtől szívig” - az együttműködő kommunikáció, amely önismereti tréning. Ketten alkottuk meg a programot barátnőmmel, trénertársammal, aki evangélikus lelkész, és mentálhigiéniás szakember, és én, mint gyógypedagógus, és önismereti tréningvezető. Felvetődött a továbbképzésen a kollégák között, hogy a szülőknek is hasznos lenne a tréning. Már volt a nyáron mini tréningünk, ahol különféle emberek jöhettek el, akiknek kommunikációval, konfliktuskezeléssel, önismerettel volt problémájuk, vagy csak megerősítésre vágytak. Itt a szülők nagyon jól érezték magukat, és hasznosnak tartották ezt az alkalmat, így tehát nagy örömmel jöttünk most el, más szülők körébe.

A szülők a kezdeti bemutatkozást jól fogadták, mindenki lerajzolta a gyermekét is, szerettük volna őket is „behozni” a csoportba. Aztán a „hirdetésként” megfogalmazott bemutatkozás nagyon jól oldotta, vidámmá tette a hangulatot. Tettem bele egy csavart, hogy érdekesebb legyen, összeszedtem a „hirdetéseket”, és megtippelték, hogy ki lehet a sorok írója.

Némi átvezetés után, megfigyelési szempontok adásával, különféle szülő-gyermek, szülő-szülő konfliktusok szerepjátéka következett. Nagyon érdekes volt, ahogyan a szülők belehelyezkedtek a különféle a szerepekbe. Az izgalmas az volt, hogy szerepcsere volt minden esetben azonnal. Azaz egymásután 2-féle megoldást láthattunk, anélkül, hogy a jeleneteket előre kidolgozhatták volna. Minden páros előadását azonnal megbeszéltük, hiszen nem lehetett volna fejben tartani az élményeket, az érzésekre meg nem emlékezett volna később vissza pontosan senki sem. Nagyon örültek, hogy igen komoly erőfeszítéseiket egy kis csokoládéval honoráltuk, és azonnal mosoly is csalt mindenki arcára.

A feladatok utáni megbeszélés adja mindenkor a legnagyobb értéket, így volt ez most is. Hihetetlen élmény volt látni, hallani a szülőket, ahogy apró lépésekben kitárulkoznak. Ahogy saját élményeik elmondásával rádöbbennek az eddigi kommunikációjukban lavinát elindító negatív szavakra. Szinte látható volt, amikor a szó kimondásával együtt értette meg mit indít el ezzel a másikban! Csodálatos volt megélni, ahogyan a saját szülői gyakorlatukon elgondolkoztak, mert a szerepcserével lehetőségük volt a másik bőrébe belebújni. Annak a bőrébe, akit az előbb a maga teljes meggyőződésével utasított, fegyelmezett, konfrontálódott. Most átélte a másik megoldását, hitét, meggyőződését, ami néha meglepetést okozott. Nem gondolta volna, hogy lehet máshogyan, és saját reagálásán is meglepődött.

Ezek után egy fontos momentumhoz érkeztünk. A szeretet 5 nyelvéről beszéltünk. Garry Chapman szerint, minden értetlenség abból fakad, hogy nem találunk rá a partnerünk, társunk szeretetnyelvére. Ebben a helyzetben fordulhat elő, hogy gyengédségre vágyunk, de folyamatosan falakba ütközünk, és emiatt időnként a fantáziánkhoz menekülünk. A szerelemérzet múlandó, így a maradandósága iránti vágyunk is csak illúzió. Ugyanakkor, ha folyton fűtene minket, legalapvetőbb feladataink elvégzése is nehézségbe ütközne, mivel világunk teljesen beszűkülne arra a személyre, akit olyan mélyen szeretünk. Miután a szerelem lecsitul, felszínre törnek az egyéni vágyak, jönnek a viták, szaporodnak a kérdőjelek. Ilyenkor jogunkban áll dönteni, feladjuk-e a kapcsolatot, és máshol próbáljuk feltölteni a „szeretettankunkat”, vagy megdolgozunk a másik szeretetéért.

A szeretett 5 nyelve: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés. Trénertársam hozzáadott még egy fontos dolgot, a csendet.

Dobtak a szülők egy kockával, amelynek a 6 oldalán a szeretet nyelve szerepelt. Reklámszlogent írtak hozzá, a szülők csoportokban, hogy miért lenne szüksége az embereknek egy-egy olyan nyelvre, amely egy nagyon fontos szeretetszükségletet elégít ki. Remek reklámüzeneteket alkotott minden páros és nagyon örültek a csoki jutalomnak is természetesen!

Ezután megkérdeztük, nekik személyesen melyik szeretetnyelvre lenne a legnagyobb szükségük. És ekkor hihetetlen mélységeket éltünk meg. Majd mindenki elmondta a minőségi időt, volt, aki megoldásig eljutott szükségletinek megfogalmazása közben. A nők számára az elismerő szavak hiányoztak a leginkább, és hatalmas fájdalmak szakadtak ki, könnyek csordultak. Megfogalmazták legnagyobb bánatukat. Kiderült, hogy többeknek évek óta hordozott súlyos lelki terheik vannak, szeretnének megszabadulni, de eddig nem kaptak segítséget, nem tudták, hogy hogyan kezeljék a helyzeteket. Hihetetlen volt megélni, ahogy azok a szülők, akik 2 órával ezelőtt nem ismerték egymást, elkezdtek egymással törődni, figyelni és együtt érezni.

Igyekeztünk mankókat, kapaszkodókat adni, a kiúthoz segítséget ajánlani, de mégis a legnagyobb segítség az volt, hogy beszélhettek problémáikról mások előtt, akik elfogadóak voltak velük szemben. Mindezt tettük 3 óra alatt, amely egyszerre csekély, és hatalmas idő.

Kedves gyakorlat átvezetésével a záró rész következett, ahol ezeket a visszajelzéseket adták a szülők:

• "Nagyon tetszett, elgondolkoztató volt, önismeretet gyakoroltam. A szeretet az egyik legfontosabb az ember életében.”
• "Érdekes volt, jó volt, tetszett, jönnék máskor is. Köszönöm!”
• „A szeretet a legjobb dolog a világon. Megerősítést kaptam, hogy szeretetet adni és kapni jó, én mindennap „gyakorlom”. Feltöltődtem, és nem bántam meg, hogy részt vettem ezen a tréningen. És köszönöm a sok csokit!”
• „Szeretetet, meghallgatást, kedvességet, új információkat kaptam. Máskor is szívesen részt vennék ilyen tréningen, mert ez nem csak hasznos, hanem remek kikapcsolódás is, és ez utóbbi is egy ajándék!”.
• "Jól esetett, köszönöm! Új információkat kaptam, részt vennék bárhol ilyen tréningen.”
• „Megerősítést kaptam, de maradtak kérdések benne, jó lenne megbeszélni. Pozitív élmény volt.”

„Ahogy a hideg szavak fagyossá teszik az embereket, a forró szavak megperzselik, a keserű szavak elkeserítik, a dühödt szavak feldühítik őket. A kedves szavaknak is megvan a maguk lelki hatása. S milyen nagyszerű hatás ez! Megnyugtatják, lecsillapítják és megvigasztalják a hallgató felet.”

Blaise Pascal

Egy reklám apropóján

Egyértelműen helye van az életünkben a médiának, sokan foglalkoznak vele, hogy eljusson hozzánk, hogy hassanak ránk. Ez tény.

Vannak, akik termékeket állítanak elő, azért hogy azt válasszuk és fogyasszuk, hát hirdetnek. Aztán kapunk híreket, információkat, tanácsokat, mindenféle ötleteket, azzal a szándékkal állítanak össze készítőik, hogy ezután majd rájuk figyelünk, őket választjuk.

Mivel sok az információ, mert a világból a hírek pillanatok alatt elérnek bennünket, a hatásuk gyors és nyilvánvaló. Nem tehetünk mást, foglalkozunk kell azokkal a közlésekkel melyek felénk irányulnak, a média által közvetítve. Írott sajtóból, plakát formájában, televíziós reklám, étel-ital kóstolás, szórólapok, és levelek, és e-mailek formájában kapjuk ezeket az impulzusokat.

Az emberek általában megtanulják ennek a kezelését, és elkezdenek szelektálni, a saját belső meggyőződésük alapján, amelyet jól behatárol az egyén, csoport érdeklődése, az életkörülménye, a foglalkozása, családi állapota stb. Érzelmileg azonosulunk, vagy éppen elutasítjuk valamely formáját, de igazából ennek hatása alól senki sem vonhatja ki magát.

Mit lehet hát tenni gyermekeink védelmében, a reklámok hatásainak kivédésére?

Nos semmi esetre sem azt, amit pl. "Ne hagyd, hogy a televízió nevelje a gyerekedet" című, televíziós kampány sugall!

Eleve érdekes, hogy a tévében a tévé ellen kampányolnak. Továbbá meglehetősen különös, hogy egy szülinapi tortát húsvágó késsel szétszabdaló, kissé zilált idegrendszerű kisfiúval kampányol, mint akit immár tönkre tett a tévé.

Nos valóban, a válogatás nélküli tévézés nem jó, sőt káros, több kutatás is végeztek ebben a témában. Ezért fontos, hogy a tévénézésre is vonatkozzanak szabályok, melyeket a családok maguk alakítanak ki, a gyermekek életkorának megfelelően. A 12 évet jelölő kis karika, és a bemondott szöveg nem megoldás, ettől még nem lesz felnőtt a gyermek mellett amikor tévézik!

Továbbá fontos, hogy a gyermek, a későbbi felnőtt, ideje korán megtanuljon szelektálni, hiszen információ mindig több lesz, mint amennyit be tudunk fogadni, és amennyit valójában végül felhasználunk.

Nem érdemes a korral szembe menni, inkább használni kellene a televízió adta lehetőséget, mint elutasítani.

Ha egy gyermek beveri a fejét az asztal sarkába, azért csak nem dobjuk ki az asztalt! Vagy, ha a gyermek megégeti a kezét egy forró bögrével, nem dobjuk ki a bögrét, pláne nem mondjuk "csúnya bögre!". Ha ráadásul a nyelvét, száját is megégeti, akkor már azonnal a probléma megoldásán, és az enyhítésen gondolkodunk, és egyértelműen a megelőzést helyezzük előtérbe. Először is saját magunknak mondjuk el, hogy jobban le kell hűteni az italt, ételt, másodsorban pedig, elmondjuk a gyermekünknek, mit tegyen, ha számára az mégis forró. Elképzelhető, hogy nem csak mi adunk majd neki ételt, tehát már arra kell felkészítenünk, hogy akkor is tudja mit kell tennie, ha mi nem vagyunk a közelében.

A gyermek ne a kiszolgálást várja, hanem tanulja meg az önkiszolgálást, az öngondoskodás első lépéseit!

Az információk szelektálását, gyakorlását, már kisgyermek korban kell elkezdeni, és ebben egyértelműen szerepe és felelőssége van a szülőknek, a gyermeket felnevelő összes felnőttnek.

De a szülőknek, felnőtteknek ehhez nagyon szilárd értékrenddel, világos, és egyértelműen megfogalmazott életcéllal és emellett együttműködési és vezetői képességgel is kell rendelkezniük.

Mostanában láttam egy reklámot, amely egy olyan tablettát reklámoz, amelyet, ha beveszünk a fáradtságunk, idegkimerülésünk elmúlik. Ezt az idegileg kimerült, fáradt állapotot hivatott bemutatni az a kép, hogy az anyuka ül a kislánya mellett, egy ebédlő asztalnál. A kislány vélhetően matematikai házi feladattal bajlódik, és anyuka rákiabál, hogy figyeljen jobban. Erre a gyermek összerezzen, és egyszer csak saját magát látja az anyuka egy "képben", ahogy elmagyarázza magának milyen tablettát kell bevennie, hogy türelmesebb legyen. És akkor már mosolyog is, és megsimítja a kislányát, aki szintén mosolyog.

Hát ez az az apropó amely írásra késztetett.

Rengeteg kérdés merült fel bennem, csak néhányat írok ide:

• Egy tabletta kell, ahhoz hogy nyugodt legyek?
• A kislányomra kiabálás azon múlik, hogy vettem-e be tablettát?
• A házi feladatot miért kell otthon elkészíteni?
• Miért nem játszhat a kislány otthon?
• Az édesanyának mi a problémája, amiért nem képes a kislányára figyelni?
• Hol van a család többi tagja, aki segítene Anyunak pihentebbnek lenni, a matekot megoldani, ha az mindenképpen otthoni feladat?
• Ha beveszem a tablettát azonnal minden problémám megoldódik?

Nem szeretem, ha a gyermek egy reklámban eszköz. Ebben az esetben az anyukák lelkiismeretének frusztrálására, zsarolására szolgáló eszköz: "ha nem akarsz kiabálni a matekot megoldani nem tudó gyerekeddel, mert ideges vagy, vedd be A Tablettát"! (És megint a matek, amit nem lehet érteni.)

Károsnak és rossz üzenetnek tartom az amúgy is zaklatott szülők részére, függetlenül a reklámozott termék bármilyen értékétől. Rossz, hogy a gyermekek egy kiszolgáltatott társukat látják maguk előtt, sajnálják őt, és saját magukat képzelik ebbe a helyzetbe (talán emlékünk is van hasonlóról!). Elképzelhető, hogy lesz olyan gyermek, aki a reklám hatására, majd a kiabáló szüleinek azt fogja ajánlani, hogy vegyen be egy tablettát! És igaza lesz, hiszen ezt tanulta meg a tévéből. (És lehet, hogy már az is egyel jobb megoldás, mint a pofon.)

A Buksi kutya miatt aggódó kislány (egy másik reklámban) egy aranyos gyermek, és az Apukája is kedves, hiszen megmenti a kutyát, és az Anyuka mindenre gyógyírt talál, megoldja a gyors megfázást is. (Igaz, vehetne fel kabátot az Apuka, stb., de ez a gyorsaság számlájára írható, az azonnali segíteni akarás , no meg a reklámozni kívánt termék érdekében így készült.) Itt azt tanulta meg a reklámot figyelő gyermek, hogy a szülei megtesznek érte mindent, és egy kisebb megfázást Anyu is gyorsan megold egy tablettával, nincs semmi baj!

Ezeket a reklámokat, de nem: az élet minden dolgát beszéljük meg gyermekeinkkel azon a szinten, amelyen ők azokat éppen akkor képesek befogadni. Mindig igazat kell mondanunk, olyan formában, ahogyan azt ők képesek helyesen értelmezni.

Minden gyermek nagyon érzékeny arra a világra, amelyben él, és elképesztő módon fontos számára az útmutatás!

Amikor hisztizik egy gyermek, nem azt akarja, hogy az történjen, amit akar, hanem a szabályokat akarja megtudni. Ha megkapja, amit akar, azt tanulja meg mennyi hisztivel érheti el. Ha nem érhet el semmit a hisztivel, nem fogja erre pazarolni az energiáját. Ha pedig megszokja, hogy mindent megbeszélnek vele, kérdezhet, és bőséges választ kap, akkor hisztizni sem fog, hiszen minek, ha érti a rendszert, a szabályokat.

Ha értjük a forró bögre, forró ital, nyelv leégetésének összefüggéseit, akkor értjük az ellenszerét, a megelőzést, és a megoldást is.

Ha nem engedünk a média csábításának, hanem elsősorban beszélgetünk a világ értelmezéséről gyermekünkkel, nem kell aggódnunk, hogy majd késsel fogja vagdalni a szülinapi tortát, vagy gogo girlt fog játszani a busz kapaszkodóján, és vélhetőleg senkinek sem jut eszébe majd ilyen reklámokat megrendelni, és elfogadni, készíteni és utána bemutatni.

Ez lenne az út, amelyen járnunk kellene. Az új dolgokat nyitottan fogadjuk, de bátran szelektáljuk annak érdekében, hogy gyermekünknek, családunknak, és nekünk csak öröm forrás legyen. Ez nem abban merül ki, hogy, ha nem szeretem akkor utálom, hanem csak egyszerűen nem alkalmazom, nem használom, kikerülöm, mert van értékrendünk, ennek megtartása, és az önbecsülésünk ezt kívánja.

Balzac írta ezt: "Minden boldogság bátorságból és munkából fakad."

Egyszerű recept, beválik, próbálják ki!