Konferencia után

Igazán hálás lehetek a sorsnak, hogy Börönte Márta az én igen jó barátom!

Nagyszerű konferenciát hozott létre, és személyes varázsával nagyszerű embereket állított maga mellé, akik vallási és politikai hovatartozásukat feledve, egységesen kiálltak amellett, hogy ki-ki a maga módján támogasson Magyarországon egy olyan kommunikációt, amely szívtől szívig szól, amelyet mindenki megért, és mindenki elfogad, mindenki használ, mert mindenkinek egyformán jó.

Nagyszerű hely a XVI. kerület, ahol a Polgármester egyszerű szavakkal elmondta, hogy tavaly egy 100 éves néni, arra a kérdésére, hogy mi a hosszú élet titka, azt válaszolta, hogy "mindig kell dolgozni, és szeretni kell mindenkit". Ez különösen elgondolkoztatta őt, mint két gyermek apját, és úgy is, mint polgármestert. Ezért is örült Márti kezdeményezésének, mert úgy gondolja, kell olyan beszéd, amely méltó az emberekhez. Jussunk hát hozzá!

Maga a konferenciának otthont adó Corvin Művelődési Ház minden dolgozója egy emberként, maximális odaadással biztosított mindent, csak azért, hogy Márti álma valóra váljon. Különösen nagyszerű volt, hogy találkozhattam az intézmény vezetőjével, aki egy csodálatos ember, mert valóban szívügye a közösségépítés, és ezáltal mindenkinek, aki vele együtt dolgozik!

Hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ma, amikor gazdaságról, pénzről szól minden, akkor igenis van 200 ember, aki azért utazik 100-200 km-t, hogy beszélgessen egy olyan kommunikációról, amely megállíthatja a verbális erőszakot!

Azt láttam, hogy a résztvevők különös élményben részesültek, mert a műhelygyakorlatok során megtapasztalhatták milyen az, ha figyelnek rájuk, hogy végig mondhatják a gondolataikat, és azt, hogy milyen érzés, hogy ők is végig hallgatnak másokat. Megtapasztalták, hogy egyáltalán nem arra gondoltak, amit hittek, és így tovább.

Eljöttek közénk 9-10 éves gyermekek, így mindannyian láthattuk, hogy mennyire éretten, szépen megtudják fogalmazni saját érzéseiket, és vágyaikat is. Közben megmutatták, milyen ráérezni mások érzésére, milyen megélni az együttérzést, azt, hogy most nem én számítok, Megmutatták, hogyan oldathatják meg a konfliktusaikat egymással, úgy, hogy ne is gondoljanak megoldásképpen a verekedésre, kiabálásra, bántalmazásra.

Örültem, hogy sokan megélhetik ezt a fajta együttérző kommunikációt, amely számunkra gyógypedagógusok számára egyértelmű, általánosan használt és magától értetődő.

Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka.

Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.

Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.

Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.

Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!

A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.

Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagyrészében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.

Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más! Sajnos itt is érvényesül az, ami a köznyelvben, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.

Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!

Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztette a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.

A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, és ez rendszerint már akkor komoly probléma is lesz, erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között! Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Ehhez szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elvisel társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást.

Szülőkkel folytatott interjú alatt megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya , ha"beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, hát ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak ezek a szülök!

A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejlesszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert torna óra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni. Hát igen, ugye kell a kommunikáció, az amelyik szívtől szívig szól!

Azért is kell a szívhang és nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értsék meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!

Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.

Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.

A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.

A gondolat, az ész felel azért, az, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.

A végén nem kell más csak a nyelv, az amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.

Nem kell más hozzá, mint egy mosoly, abból a lélekből, amelyik él.

Márti megmutatta, milyen könnyű mosolyogni. Beszéde közben egy kisgyermeket emelt fel, hogy mindenkinek jusson egy mosoly a gyermektől, aki másfél évesen, kedvesen nézelődött, megérintette Márti arcát. Nem volt a teremben senki, akinek az arcán ne lett volna mosoly! Ilyen egyszerű ez!

Egy mondat jutott eszembe egy régen élt francia költőtől: "Semmire sem vagyunk jók, ha csak magunknak vagyunk jók."

Azt gondolom ez a konferencia erről szólt.

Köszönöm Márti!

Használjuk jól a tévét!

Tanítottam egy olyan iskolában ahol fogyatékos (valóban azok voltak), a mai szóval hátrányos helyzetű (valóban nagyon szegények voltak, és magatartászavaros volt pár gyermek), és roma gyermekek (akik valóban nem voltak fogyatékosok, "csak" magatartászavaros, deviáns viselkedésű, túlkoros) is tanultak együtt, egy osztályban. Összevont osztály volt 5-és 7. osztályos tanulók, 14-en voltak együtt, és egyetlen lány volt az osztályban.

Nehéz helyzetben voltam, mert sokat verekedtek, és mindig arra hivatkoztak, hogy ezt látják a tévében. Sajnos az ő arcukon valódi dühöt láttam, az ő elkeseredésük valódi volt, és a bántalmazásaik, ökölcsapásaik is valódiak voltak, fájdalmasan igaziak.

Akkoriban a Spektrum volt az egyetlen olyan adó, ahol dokumentum filmek sokasága volt, olyan formában, hogy oktatási célra is használhattam. Éppen ebben az időszakban volt egy rövid sorozat a kaszkadőrökről, a filmkészítésről. Felvettem és bemutattam a tanulóknak.

Meg voltak döbbenve, hogy a vér nem igazi vér, hogy az üveg cukorból van, és, hogy egyetlen pofon sem csattan el valójában, minden gondosan ki van találva a filmekben. Nagyon zavarta őket ez, és nem igazán fogadták el.

Akkoriban ennél többet nem tehettem, mert az élethelyzetüket, kilátástalanságukat nem voltam képes megváltoztatni. Mindössze annyit tehettem, hogy az ideálokat megpróbáltam átterelni egy másik világba, hogy ne a verekedés, az erő fitogtatása legyen az elsődleges megfelelési, szempont és kitűnési lehetőség.

Jó lett volna, ha már akkor (90-es évek közepén), lett volna legalább egy énekes, kiválasztós show műsor!

Később, egy másik iskolában középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek összevont csoportját vezettem hosszú éveken át.

A csoportom számára, a tanítványaimnak felvettem videóra reklámokat és megbeszéltük mit értenek meg belőle. Majd bevittem tévé híradó felvételeket, több csatornáét is, hiszen saját elmondásuk szerint is rendszeresen nézik ezeket.

Megdöbbentő volt, hogy míg a reklámból pontosan értik mit mondanak, mire jó, addig a híradóból semmit nem tudnak megérteni. Megpróbálják a képeket értelmezni, de mivel a világról keveset tudnak, a gyors felvillanó képeket nem értik, nem ismerik fel, így a kép és a szöveg között semmilyen kapcsolat nincs a számukra. Jobban hisznek a képeknek, mert az látták (az információk 80%-át látással szerezzük) és a maguk értelmezésével eljutnak valahová, amely a közölt hírrel, vagy a látottakkal semmilyen összefüggésben nincs.

Ennek alapján azt tanácsoltam a szülőknek, hogy csakis együtt nézzék a híradót, és részletesen mondják el miről van benne szó, egyébként a gyermekek összezavarodnak és akár félelmeik keletkezhetnek, amelyekről nem, vagy alig fognak beszélni, viszont nyomaszthatják őket, amely agresszióban és egyéb nem kívánatos cselekedetekben lesz majd tetten érhető.

Tanításhoz máskor is használtam a tévé egyes műsorát, a leggyakrabban a Spektrumot, de más adásokat is felvettem. "Tévében" voltunk mi a saját felvételeinkkel is, hiszen saját ünnepségeinket is majdnem mindig megörökítettük videón. De a tanuláshoz, gyakorláshoz is felvettem a mozgásukat, a versmondásukat, előadásukat, hogy lássák, mit is csinálunk, és mit, hogyan fogunk javítani.

Néha a Körzeti Híradóban is szerepeltünk egy-egy esemény kapcsán, nagyon örültek, hogy "benne voltak a tévében". Végtelenül megható volt számomra, hogy ilyenkor jobban örültek egy -egy társuk felfedezésében, vagy egy tanár látványának, mint saját maguk szereplésének, csodálatos önzetlenségük példaértékű lehetne az épek társadalmában, ahová néha látogatóba megérkezhetnek.

Környezetismeret oktatása során az volt a célom, hogy megtanulják az időjárás jelentést értelmezését, és képesek legyenek az így szerzett információt, önállóan a saját hasznukra fordítani.

Az osztályban minden nap azzal kezdtük a tanítást, hogy elmondtuk, milyen nap van, hányadika van, milyen névnap van, és milyen az időjárás, a hőmérséklet (leolvasták a szobai és a külső hőmérőt, télen a mínusz fokokat is), és azt is meg kellett állapítani, milyen évszak van. Ezzel összefüggésbe kellett hozni az öltözködést. Érteniük kellett, hogy az időjárásnak megfelelően milyen ruhába kell jönni, és mire kell figyelni, a következő napokban, milyen lesz a várható időjárás.
A tanulás, és a gyakorlás eredménye az volt, hogy egyszerű természeti képek alapján is (elvont fogalom használata fogyatékosoknál nagyon nagy dolog) megtudták mondani milyen évszak van, kb., hány fok lehet, hogyan kell felöltözni, és mi történik, ha nem megfelelően öltözködnek.

Jól látható, hogy volt értelme megtanulni az időjárás elemeit, és figyelni a híradó időjárás előrejelzését. Mindezt a tudást a gyermekekkel átlagosan 4-5 év alatt értem el. Erre a tudásra nekik is szükségük van.

A tévé jó, csak jól kell használni!