A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tréning. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tréning. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 23., péntek

Az empátia nyelve

Katona Erzsébet - gyakorlat "Az empátia nyelve" című előadáson Galántán

Felkérést kaptam a határon túli, szlovákiai magyar óvónők konferenciájára, egy előadás megtartására, amely az önmegismerést helyezte középpontba. A konferencia mottója „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” volt, 2012. november 8–9-én került megrendezésre az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciája, amelynek helyszíne Galánta volt. 

Meghívó 2012. 11.08-09.-re az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciájára

Az önmegismerésben való út „bejárásának” segítése az én egyik fő tevékenységem önismereti tréningvezetőként, így nagyon nagy örömmel fogadtam ezt a lehetőséget. Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella, a XVI. kerület Móra Ferenc Általános Iskola igazgatója ajánlott figyelmébe Berky Angelikának, az SZMPSZ Óvodapedagógiai Társaságának elnökének, aki egyben a konferencia egyik fő szervezője is volt. 

Nagyon izgalmasnak, és egyszersmind különleges lehetőségként éltem meg, ezt a felkérést. Nemcsak a helyszín és a számomra nagyon is érdekes helyzet, hogy „többségi” magyarként, kisebbségi magyarokkal találkozhatom, hanem az is nagyon különlegessé tette számomra ezt a lehetőséget, hogy első diplomám óvónői, így nagyin is közelről ismerem a pálya szépségét és nehézségeit. Abszolút aktuálisnak pedig azért éreztem, mert a hazai felnőttképzésben dajkák OKJ szakmai képzésében is részt veszek.  Ezek után, amikor megtudtam, hogy a Szlovákiában dolgozó óvónőknek nincs dajka segítőjük, igencsak meglepődtem, hogy ez a rendszer bizony még a környező országokban sem általános, jól lehet, szükség lenne rá ott is.

Nagyon kellemes volt a Berky Angelikával folytatott megbeszélés. Hihetetlen kedves, figyelmes és végtelenül szolgálatkész volt. Ezek az értékek a mai magyar hétköznapokból igencsak sűrűn hiányzanak, így még lelkesebben készültem az előadásra. Angelikának volt egy kérése is, hogy legyen valami kis „gyakorlat” is becsempészve a „száraz” előadásba. Erősen gondolkodtam, hogy 120 óvónőnek vajon mit is tudok feladatként kitalálni, ami valójában nem tart 5-10 percnél tovább, mégis ad egyfajta saját élményt az ön-társismerethez. Mindössze 50 percet kaptam az előadásra összesen, és mivel gyógypedagógus a másik alapszakmám, így arra is készültem, hogy az integrált oktatás során a csoportokba bekerülő gyermekekkel való foglalkozáshoz a - dajka segítség nélkül – dolgozó óvónőknek tudjak segíteni abban, hogy az empátia nyelvén hogyan tudják a gyermekek és önmaguk mindennapjait megkönnyíteni, szebbé és még örömtelibbé tenni a nehézségek leküzdésével együtt.  

Fantasztikus élmény volt megérkezni 120 csillogó szemű, jó kedvű, pozitív személyiségű óvónők közé, akik nyitottak voltak mindenre, és hálásak voltak, hogy idén is egy fantasztikus konferencián vehették részt az SZMPSZ szervezésében.

Gyakorlat közben az óvónők 
Remekül sikerült a gyakorlat, amelyet nagy lelkesen végeztek az óvónők, páros gyakorlat volt, és mivel mindenkivel szemben ült egy kedves, mosolygós arc, nem volt probléma a párok megalakítása semVidáman és lelkesen gondolkodtak a párok a „közös nyaralásukon” és az eredmény, a konklúzió pedig meglepő és tanulságos. 

A „Hová megyünk nyaralni” gyakorlat megmutatta a résztvevőknek, hogy néha csak egyetlen szó kell ahhoz, hogy megakadjon egy párbeszéd és így nem juthatunk egyezségre, és egyetlen szó elég ahhoz, hogy a beszélgetésben a résztvevők aktívak, partnereik legyenek egymásnak, és persze így az egyezségre jutás is magától értetődően megtörténik. 

Ezek után már szinte magától értetődő volt az empátiáról való néhány fontos gondolat, melyet Dr. Buda Béla előadása alapján „vittem tovább”, melyet az általunk rendezett konferencia fővédnökeként 2011. október 13.-án az "Empátiával a harmonikus világért” II. Országos Szakmai Konferencián adta elő. (Erről írtam már korábban „Az empátia élhetőbbé teszi a hétköznapokat” cikkben.) 

Az empátia feltételei - Dr. Buda Béla gondolatai alapján 

Az egyik legfontosabb gondolat, vagy inkább „tény” a számomra, hogy az empátiához lelki beállítódás kell, feltétel nélküli pozitív elfogadás és tisztelet a másik ember iránt – és persze kell az interakció bizonyos ideje, folyamata is -. Azonban mégiscsak azt érzem, hogy mindez csak akkor tud majd megtörténni, ha képesek vagyunk a feltétel nélküli pozitív elfogadásra és tiszteletre a másik ember iránt, és ebben a tekintetben (sem) számíthat az, hogy ki hány éves, azaz gyermek esetében is így működik – végül is ezt is jelenti a feltétel nélküliség -. 

Nem mondhatom, hogy gyermek esetében pláne fontos, mert hiszen a gyermek a felnőttől tanul, hiszen először a családban szerzi meg az alapvető tapasztalatait az élet vidám vagy sötét oldaláról, az emberi kapcsolatokról, az életről magáról. Magam éppen ezért nagyon igaznak ítélem - és nem csak a zenei nevelés terén –, amit Kodály Zoltán mondott, hogy a gyermek – zene szeretetére - nevelése az anyaméhben kezdődik, valójában tehát bármikor is foglalkozunk emberekkel, az mind hatással lesz/van a jövő generációjára, gyermekeinkre és az ő gyermekeikre és így tovább. 

Ezen gondolatok mentén tehát nagyon is fontos, hogy az óvónők képesek legyenek az empátiára, méghozzá a feltétel nélküli, pozitív elfogadással élve minden gyermek irányában. Csakhogy ez nem könnyű feladat, mert bizony az óvónő is ember, és valójában neki is járna ugyanez az empátia a felnőttektől, szülőktől, kollégáktól és úgy általában mindenkitől. 

Az óvónő a mindig nyüzsgő, állandó és teljes figyelmet, „jelenlétet” kívánó gyermekek mellett nem mehet „szabadságra”, nem vonulhat el egy kicsit összeszedni magát, ha valaki éppen megbántotta, vagy csak ő érzi úgy, hogy nem képes ma mosolyogni, mert feldúlta valami kellemetlen élmény. Mégis valahogy meg kell oldania, hogy úgy "hozza magát rendbe", hogy azt ne vegye észre senki, és minden zökkenőmentesen haladjon tovább, ez hihetetlen sok energiába kerül,  de egyúttal kérdésként felmerülhet bennünk, hogy valóban csak ennyit kell-e, lehet-e tenni. 

Az empátiához szükséges feltétel nélküli elfogadásra az képes, aki önmagával harmóniában van, akinek önbecsülése egészséges, asszertív magatartású és ezáltal együttműködő akár a konfliktusok kezelése terén, de valójában általában is, és az élet minden területén. 

Az óvónők helyzete (sem) olyan könnyű, hogy minden pillanatban toppon legyenek, így aztán nehéz „harmóniában” lenni minden pillanatban, jól lehet ezt a kiegyensúlyozott „csak rám” való fókuszálást szeretné megkapni minden kisgyermek, a legtöbb szülő, jó pár kolléga, a családunk és néhány ismerős és még jó pár embertársunk. Azonban ez az elvárás az "énünkkel" szemben irreális, de ettől még meghalljuk ezt a „kívánsághalmazt”, és már kész is a megfelelési kényszer, viselkedésünk elvárások szerinti „alakítása", amely elsősorban önmagunk érzelmeinek elrejtésével kezdődik. Erre valóak az énvédő mechanizmusok, amelyek valóban arra szolgálnak, hogy az önmagunkról kialakított „énképünket” megvédjük a másoktól érkező ilyen-olyan elvárásokkal szemben. Adott esetben felvesszük, mint valami „maszkot” és, amikor a "veszély elmúlt", levesszük, hogy újra "önmagunk" lehessünk, miközben örülünk, hogy sikeresen "megvédtük" magunkat.  

Talán mindenki számára ismerős, az a helyzet, hogy bemegyünk egy üzletbe, hogy vásároljunk valamit és úgy jövünk ki, hogy sokkal több mindent vettünk, mint amit eredetileg szerettünk volna. Annak érdekében, hogy csillapítsuk lelkiismeret-furdalásunkat – azaz tompítsuk az „énképünket” ért támadást, frusztrációt, stresszt - elkezdjük magunkban „megmagyarázni” – racionalizálni – döntéseinket, felfedezve az oly megnyugtató ok-okozati összefüggéseket, a racionalizálás következményét, a logikus „magyarázatokat”. Mint pl. „nagyon jó ára volt”, „már régen meg akartan venni”, „le volt értékelve”, „ez a szín nagyon tetszett” és a többi.. 
Ez így rendben is van, azonban ezek az „énvédő” mechanizmusok egyfajta „ópiátok” is, könnyű hozzászokni, és egy idő múlva részünkké válik, személyiségünkbe építjük, és adott helyzetekben azonnal úgy reagálunk, ahogy azt az „énvédő” mechanizmus „beindítja”. Amikor pl. egy feladat kapcsán valaki felelősségre akar vonni bennünket, vagy kritikai észrevételét elmondja nekünk, rögzült énvédő mechanizmusunkkal azonnal önmagunk védelmére kelünk, de ekkorra már szinte mindenki tudja, hogy pl. úgy sem ismerjük el a hibázásunkat, mert „nem szoktuk”, helyette azt állítjuk, hogy "nem is mi hibánk", "nem rajtunk múlott", és a többi … 

Vajon mennyire vesznek majd komolyan sok ilyen reagálás után, és vajon mi hogyan érezzük magunkat az állandó „álarc” viselésétől? 

Nem jól, nagy valószínűséggel senki sem érzi jól magát az ilyen szituációban, és mégis a legnehezebb ezeket a helyzeteket egyáltalán felismerni, megnevezni, és persze kilépni belőle, és helyette egy más stratégiát alkalmazni. Azt a stratégiát, amely megakadályozza, hogy maszkot vegyünk fel, helyette vállaljuk önmagunkat, és vállaljuk, hogy szembe állunk a problémákkal, az együttműködés érdekében. Sietek hozzá tenni, ha valaki együttműködő, az nem lemondott a saját érdekéről, hanem képviselve önmaga érdekeit képes figyelembe venni mások érdekeit is. Jól látható, hogy ehhez megint csak nem más szükséges, mint a másik ember elfogadása, de, hogy milyen mértékű feltételt alkalmazunk egy szituációban – azaz mennyire „nyitjuk” ki magunkat és „engedjük” közel a másikat -, az már egy újabb területeket érint, így most arra nem térünk ki. 

Visszatérve az empátiához, látnunk kell, hogy az óvónők a kisgyermekek körében nem is igen lehetnek meg e képességük nélkül, hiszen a gyermekek érzelmi alapon „működnek”, főként 3 évesen, amikor még csak a gondolataik kifejezésének az elején vannak. Nagyon sok empátiára és együttműködési képességre van szüksége az óvónőknek (is), amikor a csoportba pl. egy autista, hallássérült, gyengén látó, mozgássérült vagy értelmi fogyatékos, netán hiperaktív, vagy valamely más anyanyelvet beszélő-értő kisgyermek érkezik.  


A másság „szívbéli” elfogadás egy dolog – nem mellékes természetesen -, de legalább olyan lényeges, a helyzet kezelésének képessége, valamint a „más bánásmód” képessége is. Sok esetben nem működnek a „bevált” módszerek, az, ami a többségnek jó, nem biztos, hogy jó pl. egy figyelemzavaros gyermeknek, vagy egy autistának. Sokkal könnyebb az utat megtalálni ezekhez a gyerekekhez, ha van megfelelő empátiás képessége az óvónőknek, amihez ahogy írtam már, szükség van saját önbecsülésük épségére is. (Természetesen a szakmai képzés sem nélkülözhető.) 

Tényként mondhatjuk, hogy aki emberekkel foglalkozik, az a saját személyiségével közvetlenül „dolgozik”, és mint ilyen, ez a személyiség egy az egyben találkozik a vele kapcsolatba lévőktől érkező pozitív és negatív érzésekkel, elvárásokkal, külső körülményekkel. 

Az önmagunk megvédése látható módon sikeres tud lenni, de akár tévútra is vihet bennünket, hiszen az ember a könnyebb ellenállás felé szeret haladni. Azonban mindennek ára van, és ezt valamikor valahogyan megfizetjük, és talán abban egyet lehet érteni, hogy túl nagy ár lenne a saját egészségünk, életünk harmóniájának elvesztése mások elvárásainak való megfeleléséért vívott küzdelemben

Az együttműködő kommunikáció öt lépésben

Éppen ezért az együttműködő kommunikáció megtanulása, alkalmazása jó segítség lehet, melynek szintén az empátia az alapja. Ha sikeresen alkalmazzuk az együttműködő kommunikációt, akkor jó esélyünk van rá, hogy elkerüljük a kiégést, amely minden olyan embert fenyeget, aki emberekkel dolgozik, pontosan azért, mert a személyiségét használja eszközként. A kiégés tünet együttese megjelenik igen hamar azoknál az embereknél, akik lelkesek, nagy erőbedobással dolgoznak, miközben nem kapnak elismerést, vagy valamilyen más ok miatt érzik megváltozottnak a helyzetüket,  vagy éppen úgy érzik elég, hosszú évek óta megfáradtak, nem akarják ezt tovább csinálni. Azonban nem biztos, hogy egy „munkahely-váltás" elegendő a probléma megoldására. (A kiégésről a másik blgomon írtam egy cikket  „A kiégés (burnout) nem egyszerűen "kimerülés" címmel.)
A kiégés esetében is a megelőzésen van a hangsúly, azaz akkor kell elkezdeni önmagunk önbecsülésének, lelki harmóniájának megőrzésével foglalkoznunk, amikor még kvázi „jól vagyunk” és úgy érezzük nekünk erre semmi szükségünk. Ezzel azonban az a baj, hogy bizony ott van az az énvédő mechanizmus, ami ellenáll a külső késztetésnek, hiszen, ha nem szoktunk ahhoz, hogy lelkünkkel is foglalkozzunk – netán még azt is hallottunk, hogy ennek semmi értelme – nehéz megmutatni azt, hogy nincs senki sem „beoltva” a negatív élethelyzetek negatív kezelése ellen. 

Jellemzően egyszerű dolgok segítenek abban, hogy a mindennapokat pozitívabban éljük meg, de ami túl „kicsi” vagy kézenfekvő, nem is biztos, hogy meglátjuk, értékeljük annak jelentőségét. 

Apróbb, mindennapi praktikák sokat segíthetnek abban, hogy megelőzzük a nagyobb bajt, ha sikerül ezeket megtenni, sokat segítettünk saját mentálhigiénénk érdekében. Mindennapok apró örömeinek megélése és az örömforrások tudatos keresése a legfontosabb, pl. az illatok, események, hangulatok, és az emlékezés pozitív összekapcsolása, pl. mécsesek lángja, sütemények, fahéjas tea, alma illata, pl. a „karácsonyi hangulat felidézése” őszi, hűvös, nyirkos, ködös estéken. 

Az önmegismeréshez nagyon jó lehetőség az önismereti kommunikációs, konfliktuskezelési, stb. tréning, ahol a csoportos együttlétek alkalmával, megfelelő szakmai vezetés mellett, védett környezetben felfedezhetik a résztvevők az önmagukban rejlő erőt, empátiát, gyengeséget, olyan magatartási formát, amelyet eddig nem túl sikeresen változtatott meg, de szeretett volna, stb.  Azonban, ahhoz, hogy valaki eljöjjön egy önismereti tréningre, már nagyon elkötelezettnek kell lennie – vagy éppen nagyon kétségbe esettnek -, hogy akarja a változást és ebben önmaga is tevékenyen vegyen részt. Senki sem képes annyit tenni értünk, mint mi, saját magunkért, azonban az út rögös, jó, ha van mellettünk valaki, aki segít eleinte tartani a tükröt, akivel megbeszélhetjük a tapasztaltakat, érzéseinket, kétségeinket, ötleteinket, miközben megtapasztaljuk az empátia adásának-kapásának örömét. 

Addig is érdemes keresni a hétköznapi szépséget és örömöt, és akkor leszünk igazán még lelkileg egészségesebbek, ha mindeközben képesek leszünk ezt az örömöt megadni nemcsak a magunk, hanem a környezetünkben élők számára is. 

"Az empátia nyelve"  - Katona Erzsébet előadása Galántán

Az előadás jól sikerül, az óvónők elégedettek voltak, sokan kérdezgettek a szünetben, örültek, hogy „végre” valaki kimondta, milyen nehéz is önmagunk védelme, és megújítása, és sokan azt is elmondták, hogy mindezek alapján megpróbálnak beépíteni a mindennapjaikba  egy kis "örömtréninget" is . 

A konferenciáról beszámoló is készült a felvidék.ma oldalon az Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” címmel.


"Két nagyon különböző ember is megtanulhat harmóniában élni egymással, ha felismerik, hogyan hozzák ki a legjobbat a másikból. 
Ez a szeretet jutalma.”
Gary Chapman



2012. május 16., szerda

Hangulatkép az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningről



Magyarics Flóra Napsugár - "Amikor megérkezett a testvérem"
Abrakadabra csoport I. díj


Családdal vagyok! címmel hirdetett meg gyermekrajz pályázatot a Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület  3-14 éves korú gyermekek körében. 


A Családdal vagyok! – generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon kerültek átadásra a díjak a helyezetteknek, amely 2012. április 28-án volt. (A díjazottak neve és a pályamunkák a Babafalva portál főtámogató oldalán a linkre kattintva megtekinthetőek.) 



Írtam korábban, hogy zsűri tag leszek, és bizony meg kell mondjam nem könnyű egy gyermekrajzpályázat zsűrijének lenni, és ebben mindannyian, mint zsűri tagok egyet értettünk. Csodálatos rajzok születtek, hiszen a gyermekek életében legfontosabb érzelmi és létfenntartási biztonságot nyújtó családot ábrázolták. Érdekes volt megfigyelni, ahogy szakemberekként a gyermekek nevelésével, oktatásával foglalkozóként, és egyben különböző életkorú gyermekek anyukájaként, hogyan is tudjuk objektívan értékelni a gyermekek munkáját.

Mindannyiunknak szívfájdalom volt, amikor a sok szép rajz közül mérlegelni kellett melyik is legyen a díjazott és a hányadig helyezett. Minden rajznál az érzelmek tükröződését kerestük, a szeretet, az együvé tartozás kifejezését a témák szerinti megjelenítésben: testvérek, család, nagycsalád. Csodálatos volt látni, ahogy az alig rajzolni tudó kisgyerekek megrajzolják anyut nagy mosollyal, aput szakállasan és vidáman, és a tesót, ahogy együtt labdáznak széles mosollyal az arcukon. 


A nagyobbak már bemutatták technikai tudásukat, és igényes, részletes, rajzokat készítettek az egész családról, nagy hátizsákokkal az erdőben kiránduló vidám családról, a fontos kellékekkel (óra, telefon) együtt. Voltak elvont gondolatokat tartalmazó, különleges technikai kivitelezésű ábrázolások is, nem is véletlenül, hiszen művészeti iskolából küldte el a tanító néni ezeket az alkotásokat. Aztán persze dönteni kellett, de egy-két rajz kapcsán bizony komoly harcot vívtunk egymással, és akkor jöttek a külön díjak, és a megosztott helyezések és az ismerősök felhívása ajándékok, szponzorálás érdekében. Még azt is meg kellett szerveznünk, hogy Szabadkára hogyan fog eljutni a kislány számára a díj, mert bizony a rajzpályázaton résztvevők tábora bizony „határtalan” volt.

Csak néztük a kimaradt sok rajzot, és megállapítottuk milyen kegyetlenség a többi gyermekkel, hogy ők is ugyanolyan lelkesedéssel dolgoztak, ugyanúgy szertetettel rajzolták a számukra legfontosabb személyekről a vidám, színes rajzokat anyáról, apáról, nagyiról, talán várták, hogy majd a ZSŰRI látni fogja ezt, és értékeli, és persze látta, de mégis más valaki munkája került díjazásra.  

Nagyon hálásak voltunk azoknak a pedagógusoknak, akik bíztatták a gyerekeket, és lehetőséget teremtettek arra, hogy elkészítsék ezeket a rajzokat, és vették a fáradtságot és postán elküldték a rajzokat. Nagyon jó érzés volt látni a mosolyt a gyerekek arcán, amikor átvették a díjat, és persze a szülők büszkeséggel teli örömét.

A gyermekrajzok kiállítva

A rajzpályázat díjazott alkotásait mindenki megtekinthette a családi napon, miközben egy érdekes kerekasztal beszélgetés is zajlott. Kocsisné Péterfy Hajnal a Babafalva és a Mi nők portál tulajdonosa, újságíró vezette a beszélgetést, amely a generációk egymás közötti kapcsolatáról szólt családon belül, iskolai intézményekben, Pl. nagymama-unoka és az idősebb tanár és a diák viszonylatokban.

A négyszögletes kerekasztal beszélgetés


A Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület sok-sok előadással, trénig programmal kívánta nemcsak emlékezetessé, hanem hasznossá is tenni ezt a napot a családok számára.

Az egyik program az „Együttműködő kommunikáció a családban” 3 órás tréning volt, melyet én tartottam.

Nagyon lelkesen készültem, hiszen a 30 órás akkreditált tréningünk tapasztalata alapján azt láttam, hogy a konfliktuskezelés a családban nem könnyű feladat, és sokféle reláció fordul elő és sokszor egy időben és színtéren. 

A legfontosabb tapasztalatom az, hogy a menekülést, az elhárítást, és az alkudozást, de még néha az agressziót is azért vállaljuk be, hogy mielőbb szabaduljunk a konfliktustól, és kiléphessünk a szituációból, úgy, ahogy, csak legyen vége.  Ennek pedig elsősorban és alapvetően az az oka, hogy hiányos az önismeretünk. Nem ismerjük kellő alapossággal képességeink, képességeink erősségét, gyengeségét.  Ezért stressz helyzetben - amikor nincs idő hosszan gondolkodni -, a pillanatok tört része alatt azok a beidegződések jönnek elő, amelyek ezeknek a helyzeteknek a megoldására rögzültek, akár  kora gyermekkorunkban. 

Katona Erzsébet háttér magyarázata
az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningen  

Az önbecsülésünk megvédése – úgy érezzük talán -, az idők folyamán túl sok energiába kerül, és amikor nem sikerül megfelelően, akkor annak a tapasztalatnak okán ismét egyfajta mechanizmust rögzítünk. Önismeret hiányában ritkán tudjuk azt a megoldást választani, hogy szembe nézzünk a problémával, mert nem vagyunk tisztában saját erősségeinkkel.  Ezért inkább csak arra törekszünk, hogy minél gyorsabban el- vagy kikerüljük a konfliktusokat.


A családi napra a tréning programot úgy állítottam össze, hogy segítse az önismeretet, tapasztalják meg a résztvevők a verbális konfliktusok megelőzési technikáinak hatását, legyen készségük a már kialakult konfliktus moderálásához, és, ha van a családban sérült gyermekek, annak elfogadásához, a családon belüli konfliktusok, szituációk feloldásához, kezeléséhez.

Érdeklődés 

Az mindenki számára egyértelmű, hogy a konfliktusokat általában úgy éljük meg, hogy azok negatív érzelmi hatásúak. Azonban vannak "jó" konfliktusok is. A világ fejlődéséhez szükségesek az ütközések, a viták, az érdekellentétek. 

A konfliktus akkor kezdődik, amikor az egyik fél észleli, hogy a másik fél negatív hatást gyakorol valamire, amely az ő számára fontos. 


Pl. a gyermekünk ebéd előtt szeretne egy fagyit enni, vagy valamilyen édességet, és mi nem szeretnénk ezt megengedni, mert tudjuk, hogy elveszi az étvágyát, és egyéb más okok miatt sem. Nos, ekkor a gyermekünk úgy érzi, hogy abszolút "ellenséges" vele szemben az anyukája, és beveti a praktikáit, mindazt, amit életkoráig megtanult annak érdekében, hogy elérje a célját. Óriási a jelentősége a kiskorú gyermekek konfliktuskezelési módjának tanítása, mert egész életére kihat az, amit ekkor tanul, tapasztal. 


A kisgyermekkorban rögzült konfliktuskezelési technika jön majd elő stressz helyzetben akár 50 éves korában is (és, ha addigra nem sikerül kellő önismeretre szert tennie,  és a korrekciós lehetőségekkel, fejlődéssel az együttműködéshez szükséges magatartást kialakítania).

A szülőknek tehát nagy a felelősségük abban, hogy egy-egy ilyen akaratnyilvánítást hogyan kezelnek. Letörik-e erőszakkal, verbális (a legrosszabb esetben testi fenyítéssel), büntetéssel, vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyással, lelki terrorral, vagy megbeszélve, türelemmel - bárhány éves gyermekről is van szó -, a belátásra építésével, azaz, hogyan zajlik a gyermek személyiségfejlesztése. 

A legtöbb konfliktus két fő kategóriába besorolható. A "rossz" (amely blokkoló magatartáshoz vagy a csoport, közösség széteséséhez vezet). A "jó" (amely bátorítja a kreativitást, enyhíti a feszültséget, a változás szellemét viszi a (családi) közösségbe). 

A baj akkor kezdődik, ha ezek a konfliktusok elszaporodnak, vagy gyakran és ismételten valakinek a kárára végződnek, azaz valaki, vagy valakik veszítenek a jogaikból, lehetőségeikből, a számukra fontos dolgokból.

Egy közösségen belül minél nagyobb az összezártság, a közösség tagjainak egymásra utaltsága, annál intenzívebben jelentkeznek a konfliktusok. A világ országaiban sikerrel vetített valóságshow-k is nagyrészt erre az alapelemre épülnek: mindenki arra kíváncsi, mikor történik már "valami" az összezárt emberek között.

A mindennapokban a konfliktusok leggyakoribb színhelye a család, illetve az iskolai és a munkahelyi környezet. Egy munkahelyen a vezető szerepe adott, a családban a hagyományok útján a gyerek számára adott az alá-főlé rendeltség, míg egy spontán alakuló közösségben a tagok között dől el, hogy kié lesz a vezető szerep és hogy lesz-e egyáltalán. Persze előbb-utóbb lesz, és ez a folyamat nem kis konfliktusok forrása lehet.

Kétgyermekes anya a konfliktuskezelő tréningen

Ennek a megtapasztalását szolgálta a „Ki kit győz meg?” szituációs gyakorlat, amely során a szerepleírásoknak megfelelően előadják a szerepjátékot. A többiek pedig a szerepjáték végén kitöltik a megfigyelési lapokat, amelyeken célzott szempontok vannak.  A gyakorlatokat minden esetben megbeszélés követi, amikor is először a szereplők számolnak be az érzéseikről, majd a megfigyelési lapokra írtak alapján az egész csoport megbeszéli a látottakat. 

Az egyik szituáció érdekes kérdéseket feszegetett. Az alap szituáció az volt, hogy egy egyetemistakorú lány a szüleinek elmondja, hogy a hétvégét barátjával Ausztriában, az Alpokban szeretnék tölteni, mert egy kedvezményes üdülési lehetőséget kapott a barátja. Azonban ehhez szülei kocsiját szeretné kölcsön kérni (mindkettejüknek van jogosítványuk). A szülők ellenzik a tervet, egyrészt, mert nem szeretik a fiút, másrészt, mert nem értenek egyet azzal, hogy össze nem házasodott fiatalok párban menjenek víkendezni, harmadrészt, mert nekik is kell a kocsi. Ebben a szituációban is tetten érhető a generációk közötti konfliktus. 

A szereplők megoldása érdekes volt, mert a szülők úgy döntöttek, hogy inkább átszervezik a programjukat és elviszik a lányukat erre a kirándulásra a barátjával, „így legalább szem előtt vannak”. Leginkább a távolság, és a „cselekvési” illetve a „befolyásolási hatáskör” elvesztése volt az, amely zavarta a szülőket – azaz amivel azonosultak a szereplők -, míg a házasságon kívüli kapcsolat, ma már nem olyan kardinális kérdés. 

A "gyermek" küzdelme látható volt eleinte, majd igen jól megfigyelhető volt az, ahogyan fokozatosan adta meg magát a nyomás alatt. Az érdekessége az volt, hogy az életkori különbségek a valóságos szereplők esetében nem volt meg, és ennek ellenére olyan döntést hoztak, amely java részt nem sajátja generációjuknak. A magyarázat egyszerű, a szereplők - és a hétköznapok során bárki így tesz "nyomás alatt", ha nem eléggé határozott az önbecsülése - úgy reagáltak, hogy a szerep megformáláshoz beemelték addigi saját életük élményeit, tapasztalatát. (És ez a lényege a szerepjátéknak, hogy beemeljük a való világot, de védett környezetben, így válik elemezhetővé, tanulhatóvá. Legyen az az előadott, megjelenített  családi vagy üzleti környezetben lévő konfliktus pl. ügyfél-ügyintéző viszonylatában, a mechanizmus ugyanígy működik.)

Komoly elemzés végeztünk a szerepjátékot követően, melynek a konklúzióját visszavetítettük minden résztvevő egyéni problémájára. Megpróbáltuk megtalálni ez eddig alkalmazott stílust, megérteni a sikertelenséget, megfejteni annak okát. Majd pedig megpróbáltuk elemezni és megtalálni, hogy a kinek-kinek a személyiségéhez illő, kisebb átértékeléssel, kommunikációs segítséggel milyen másik stílus(ok) illeszkednek. Azaz melyekkel lesznek majd képesek eredményesebbé, együttműködővé  tenni a  konfliktusokban érintett szereplőket – és ebbe beleértve saját magukat is - .  

Minden ember használ minden konfliktuskezelési módot, a személyt az általa legtöbbször használt, domináns egy vagy két mód jellemzi. A jó konfliktuskezelő legfontosabb képessége, hogy a konfliktuskezelési módok között adekvát módon, gyorsan és rugalmasan választ.

A különböző szituációk, eltérő feltételek nagymértékben meghatározzák az öt konfliktuskezelési mód közüli választást (pl. versengő – ha gyorsan kell dönteni), valamint további meghatározója a kultúra, munkahelyi konfliktus esetén a szervezeti kultúra. A különböző kultúrákban nagyon eltérő mértékben minősül szociálisan kívánatosnak a versengés vagy a kompromisszumos megoldási mód.

Thomas Killmann szerint öt fő konfliktuskezelési mód van:

1. A versengő konfliktuskezelési módot az együttműködés hiánya jellemzi, lényege a másik pozíciójának megszerzése vagy megdöntése, illetve saját érdekeink érvényesítése a másik kárára.

2. Az alkalmazkodó a versengő ellentéte, nagymértékben együttműködő. Az alkalmazkodó saját érdekeit hanyagolja, törekvései a másik érdekeinek irányába mutatnak.

3. A kompromisszumos konfliktuskezelési módot középútként értelmezhetjük, azaz mindkét fél eléri célját, de nem teljes mértékben.

4. A problémamegoldó megkísérli teljes mértékben kielégíteni mindkét felet, közös elintézési módot alkalmaz, cél-elérési helyzetben mindkét fél nyer.

5. Az elkerülő megpróbálja tagadni vagy hanyagolni mind saját, mind a másik érdekét.


A "Konfliktuskezelő stílus teszt" grafikus ábrája
az ALITERA  önmegismerést támogató tesztcsomagjából 


A konfliktuskezelési stílus teszt a Standard tesztcsomag része, melyhez tartozik még a kommunikációs stílust vizsgáló teszt is. Egy alapos interjú után – a tesztek eredményeit is közösen átbeszéljük - személyre szabott önismereti elemzést készítek.

Nagyon jó támpont ez az elemzés ahhoz, hogy megtudja, hogy alapvetően miért tesz bizonyos dolgokat úgy, ahogy maga sem szeretné, vagy megérti, hogy mások miért értik félre adott helyzetben, de egyúttal azt is látni fogja, mire támaszkodjon, milyen erősségei vannak a kommunikációs képességeiben.




Bővebb információkat a tesztekkel kapcsolatban  a linkre kattintva azonnal el is olvashatja. 


Természetesen persze örömmel fogadom kérdéseit is,
akár
E-mailben, akár telefonon.




Az önismeret nem cél, hanem lehetőség, amelynek révén elérhetjük, hogy személyiségünk harmonikussá váljon és az is maradjon a még oly nehéz helyzetekben is. Nem érdemes várni, ha kétségeink vannak, a problémák felszámolásához az első lépése a tükörbe nézés vállalása. 

A tesztek objektív képet adnak, amelyre mindenkinek szüksége van, akár megerősítéséhez, akár a korrekció elkezdéséhez, és ehhez végre itt a lehetőség korrekt módon.


**********
Győződjön meg  Ön is az egyszerű, alapos, mégis igen  barátságos önismereti lehetőségről,  és bátran tekintse meg  Önmegismerés oldalunkat!
**********

"Ha a problémáidat nem osztod meg azzal, aki szeret, nem adsz neki alkalmat arra, hogy eléggé szeressen téged." Dinah Shore

A fotókat Jámbor Orsolya készítette a
"Családdal vagyok!"generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon. 


2011. december 25., vasárnap

A figyelemzavaros gyerek


„ Már öt perce ültünk le ehhez a számtan feladathoz, és még mindig nem jutottunk előre. Minden pillanatban mással foglalkozol. Így nem lehet megoldani ezt a feladatot, sohasem leszünk készen ezzel a házival. Nem figyeltél az órán? Vagy mi a baj, nem tudsz összeadni? Nem tudod mennyi 62+79? Mi van ezen olyan nehéz? Csak oda kéne figyelned és nem állandóan kinézni az ablakon!” Amíg nincs készen a házid, addig úgy se csinálhatsz mást, úgyhogy hiába nézegetsz kifelé! Jobb lenne, ha összeszednéd magadat és odafigyelnél végre!”

Mi lehet a baj ezzel a gyermekkel? Nem érti a feladatot, nem szeret számolni, vagy nem tud számolni, inkább játszana, mint tanulna? Vajon miért mondja annyiszor az anyukája – vagy akár a tanítója, nevelője, nagyszülei -, hogy „figyelj oda”?

Leginkább azért, mert valószínű, hogy ez a gyermek nem képes a figyelmét koncentrálni, hosszabb időn át egy faladatra összpontosítani. Persze ez még önmagában nem olyan különleges, hiszen velünk is előfordult – és felnőtt korban sem ritka jelenség, hogy nehéz odafigyelnünk néha egy-egy feladatra, pedig muszáj lenne -, és a gyermeki korban is bőven akad a fejlődésnek olyan fázisa, ahol az elmerengés abszolút természetes.

Azonban itt másról van szó, pontosabban többről, mint egyszer-egyszer előforduló figyelem összpontosítási nehézségről, mert szinte minden szituációban hosszas küzdelem folyik azért, hogy 2-5 percre elérjük, hogy a gyermek figyeljen. Az újabb lehetséges figyelemmel kísért időszak között eltelhet akár egy óra is, mire újból elérjük az 5-10 perc fejlesztésre, együttműködésre alkalmas minőségű időt.

Erre a gyermekre mondanánk, hogy hiperaktív, új elnevezéssel pedig figyelemzavarban szenvedő gyermek.  Megállapították, hogy nem minden figyelemzavar mellé társul túlmozgás, magatartási probléma, mint ahogy a tanulási nehézség sem, míg a koncentrációs probléma igen, ezért kapta az új elenevést ez a tünetegyüttes.

1. A figyelemzavarban szenvedő gyermek egyik - és szinte mindig - jelen lévő jellegzetessége, hogy a figyelme rendkívül könnyen elterelhető és/vagy csak rövid időre köthető le. Ezt az állapotot kísérheti túlmozgás is, azonban a hiperaktivitás inkább kísérő tünet a fő probléma mellett, és szintén annak erőssége mutatja meg a kórósabb állapotot.

2. Minden gyermek – különösen kisgyermek korban – akkor és azt akarja, amit éppen akar, de a fejlődéssel együtt megtanulja az akaratát uralni. A figyelemzavarban szenvedő gyermek azonban még idősebb korában is úgy viselkedik, mint egy „kisóvodás”. Nem tűri, ha nem az történik, amit ő akar, akkor és ott, és ezért felindultságában akár ki is rohanhat az utcára, vagy felugrik az asztal tetejére, leveti magát a földre utcán, boltban, bárhol.

A szertelenség, impulzivitás meglátszik a gyermek öltözetén is, hiszen „nincs ideje” felöltözni rendesen, végig begombolni az inget, betűrni a ruhába, vagy a kabátot felvenni mielőtt kiér a mínusz fokos téli időben az utcára.

Nem szokás idehaza ezt bevallani, de bizony ezeknél a gyerekeknél a nappali, de az éjszakai „balestek” is viszonylag gyakran előfordulnak. Sajnos a büntetés, a megszégyenítés még csak tovább ront a helyzeten, és mivel erről nem szokás beszélni, csak sokára derül ki, hogy milyen probléma van.

(Sajnos igen kellemetlen élményem volt, hogy nem tudtam az éjszakai balestekről az egyik tanítványom esetében. Elvittem a csoportomat kirándulni, és természetesen nem kértem gumilepedőt neki. Azonban reggel megdöbbenve láttam, hogy nem is kicsit volt vizes az ágy és az ágynemű. Bocsánatot kellett kérnünk a szállásadóktól, és nem győztünk mosni, takarítani, hogy rendbe hozzuk az ágyat, mivel hálóruhája sem volt több a gyermeknek, így azt is meg kellett oldanunk. Hazaérkezve említettem a szülőknek, hogy kár, hogy nem mondták el, mert akkor felkészültünk volna rá, de végül is megoldottuk. Az első reakciója az anyának az volt, nem szokott otthon bepisilni a gyerek, de aztán megnyugodott, hogy nincs nagy baj, így elmondta, hogy azért nem mondta el, mert szégyellte, azt hitte, hogy az ő hibája, mert nem neveli jól a gyerekét.)

3. A hiperaktivitás nem minden figyelemzavaros gyermek esetében jelentkezik. Akinél a hiperaktív, annál már csecsemőkortól érzékelhető ez a jelenség. A csecsemőnél látható, hogy feltűnően „aktív” babáról van szó, és amikor már el kezd járni, szinte mindent hatalmas "elánnal" végez, és mindig, mindenhol ott van, egyetlen percre sem lehet felügyelet nélkül hagyni. Aztán mire iskolába kerül, állandóan jön-megy, sőt szalad folyamatosan, és sokat esik, könnyen szerez sérüléseket. Ami nyitható azt kinyitja, autóban, villamoson, buszon, mindent mozgat, piszkálgat. Sokat beszél, az embernek az az érzése, hogy soha sem tart szünetet, miközben állandóan izeg-mozog. Az osztálytársait sokat bosszantja, előszeretettel incselkedik, lökdösődik.

A „korral” azonban ezek a tünetek eltűnnek, de néhány esetben csak tompulnak. Vannak felnőttek, akik szinte sosem tudnak egyhelyben ülni, toporognak, érzi a nyugtalanságát, és ilyenkor valami olyan elfoglaltságot keresnek, ami megnyugtatja őket. Lehet az extrém sport, de hímzés, varrás is.

4. Figyelmet, ráfigyelést kikövetelő magatartás minden gyermeknél természetes jelenség, azonban a figyelemzavarban szenvedő gyermek szinte „egy teljes embert kér és követel” magának a nap 24 órájában, annak minden másodpillanatában. Elvárja, hogy minden és mindenki körülötte legyen, teljesüljön a kívánsága, és mindent ő irányíthasson. Ezt olyan mértékben megteszik, hogy saját illetve társai épségét is veszélyeztethetik. Vannak figyelemzavaros gyerekek, akik képesek gyengéden bánni időnként azokkal a személyekkel, akik őt körülveszik, de vannak, akik még az ölelés pillanata után közvetlenül megütik szüleiket.

Sajnos ebben a helyzetben számtalan szülő érzi magát „rossz szülőnek” hiszen nem tudja gyermeke kívánságát kielégíteni. Amikor pedig bántást kapnak gyermeküktől, akkor pedig haragszanak rá, ami miatt ismét bűntudatuk lesz, és elkezdik a kompenzálást, a kívánságok teljesítését.
A nagyobb gyerekek ezt a helyzetet tökéletesen értik, így akár zsarolhatják is szüleiket, akik erejükön felül teljesítnek, de a gyereküktől ekkor sem remélhetnek szeretetviszonzást. Éppen ezért nagyon fontos a szülőket – tanárokat - megtanítani arra, hogy hogyan kell helyesen kezelni a hiperaktív gyermekek követeléseit.

5. Iskolai nehézségek ráadásul igen sokszor jelentkeznek. A magatartászavar miatt eleve az osztályban problémát jelent a tanárnak és az osztálytársaknak. Nem ül az órán, futkározik, vagy éppen beszél, „beszól” a tanároknak, diákoknak emiatt beilleszkedési problémái lesznek. A tanulási képesség tekintetében lehetnek kiváló képességű gyerekek éppen úgy, mint tanulásban vagy értelmileg akadályozott. A kiváló képességű gyereket szinte alig lehet látni tanulni, ezért "érthetetlen" a tanár, szülő számára hogyan tud ennyit, amikor eddig azt látták, hogy  alig képes valamire is figyelni. Ugyanakkor pedig vannak területek, amelyekben szinte hihetetlenül ügyetlen.
Erős, egészséges, de fogalma sincs melyik a jobb vagy a bal keze, így pl. emiatt nem igazán lehet egy futball csapat tagja. Van, amiből többet tud, a társainál pl. a szorzótáblát ismeri akár elsős korában, de komoly problémát jelent neki a betűk alakítása, maga az írás kivitelezése. Ilyenkor nagyon nehéz olyan osztályt találni, ahol kiváló képességeivel haladhat tovább, ugyanakkor a más területeken meglévő elmaradását is lehessen fejleszteni.

Főképpen akkor van erre szükség, amikor egyértelműen kiderül, hogy van olvasási, számolási problémája a gyermeknek, amelyet specifikus fejlődési zavarként szakszerűen kell kezelni. Ezekben az esetekben beszélünk itt diszlexiáról, diszgráfiáról, diszkalkuliáról. Valójában az intelligencia teljesen normális, mindössze részképesség zavara van, melyet megfelelő oktatási módszerekkel és nevelési körülményekkel kiválóan lehet kezelni. Olyannyira, hogy ezeknek a gyereknek nagytöbbsége, mire gimnáziumba megy – ha minden speciális fejlesztést időben megkaptak -, semmi jelét nem fogja mutatni annak, hogy valamiféle problémája volt az olvasással, írással.

Természetesen az egyéni fejlődések és a körülmények sokfélék, így lehet, hogy maradnak apróbb eltérések, de addigra ezt más módon képes a fiatal kezelni, kompenzálni. (Nyilvánvalóan az értelmi fogyatékos tanulók esetében nem beszélhetünk ilyen életútról, de ott a vezető tünet az értelmi fogyatékosság és társprobléma a hiperaktivitás, ezért azt kell mondjam, a hiperaktivitás kezelése sokkal inkább megoldott szakmai szempontból.)

Azonban, ha nem kapja meg a gyermek a testi-lelki-szellemi fejlődéséhez a megfelelő körülményeket, megértő támogató hozzáállást, akkor komoly problémákkal kell szembe nézni a szülőknek éppúgy, mint a tanároknak. Az amúgy is labilis érzelmű gyermek bizony könnyen dühbe jön, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elgondolta, és amely miatt szintén újabb atrocitások érik, és belekerül a „22-es csapdájába”. Ha nem kap időben kiutat, támogatást, bizony könnyen képességei alatt fogják értékelni, és ezzel komoly veszélybe kerülhet egy ilyen fiatal.

6. Koordinációs problémák is jelentkeznek ezeknél a gyerekeknél, pl. hosszas tanulási folyamat a cipőfűző megkötése. Maga a folyamatot is nehezen lehet lekövetni a figyelemzavar miatt, de a koordinációs problémák miatt a kivitelezés is problémás.
Az olló használata is gondot okoz, a szétnyitás, a tartása, az erőkifejtése, a papír tartása és annak megvágásának kivitelezése és végül a nyomkövetés, vonalon vágás. (Ugye egy számunkra mindennapos tevékenység még leírva is milyen bonyolult!) Vannak olyan gyerekek, akik a színezésnél „nem látják” a vonalhatárokat, vagy az írásnál nem tartják be a vonalhatárokat, margót, stb. Van olyan koordinációs nehézséggel küzdő fiatal, aki viszont kiváló úszó, futó, hiszen ezek a problémák nem érintik a nagymozgás izomzatának fejlődését.

7. Szociális beilleszkedésükkel bizony komoly problémák vannak, hiszen a társaik nem csak azért fogadják el nehezen, mert problémát okoznak, azzal, hogy semmilyen szabályt nem szívesen tartanak be, és szinte felhívás az ellenállásra számukra a „Nem szabad!” „Ne csináld!” "Hagyd abba!" felszólítások. (Pl. szinte provokáló a magyar „porosz utas”, tekintélyelvű, utasítás alapú nevelői kommunikáció a figyelemzavarban szenvedő gyermek számára.)

Sokszor tapasztalható, hogy a hiperaktív gyermek „zsarnokok” a társaikkal szemben, kötekedik, erejével kérkedik a gyengébbek előtt. Nem igazán agresszív akar lenni, hanem a figyelmet akarja elérni, éppen úgy ahogyan az ott a „menő”. Az órákon gyakran bohóckodik, állandóan a „középpontban” akar lenni, és ezzel bizony komoly türelemjáték a tanár és az osztály részéről, hogy hogyan kezeljék ezt a társukat.

A legnagyobb baj, hogy ezek a gyerekek éppúgy szeretetre, elfogadásra, barátokra közösségi életre vágynak, mint a társaik, azonban így képtelenség erre szert tenni. A figyelemzavarban szenvedő gyermeket meg kell érteni, hogy amikor éppen „agresszív”, akkor pontosan azért dühös, amiért bárki más lenne, csak éppen az előzmény nem látható, vagy érthető más számára, illetve a reakciója hevesebb a megszokottnál.

Pl. az nem érthető a "laikus szülő" számára, hogy miért kell olyan hevesen reagálni, lefeküdni a földre, vagy dobálni a játékokat, azért mert nem kaphat meg egy szelet csokit ebéd előtt. Erre más gyerek nem így reagálna, nyílván szomorú lenne, tenne egy-két célzást, vagy akár még csúnyát is mondana, duzzogna egy picit, majd tudomásul véve a helyzetet pillanatok alatt elfelejtve megy tovább. Ezért nehéz ez a helyzet, amelyet kezelni kell, és nem lehet a fejünket a homokba dugni helyette, vagy mást hibáztatni. A szüntelen figyelem és foglalkozási igénnyel bizony keményen megnehezítik a figyelemzavaros gyerekek a tanárok, szülők, testvérek mindennapjait. Ezért fontos, hogy időben segítséget kaphassanak ezek a fiatalok és a családjuk, a nevelők, hogy a megfelelő terápiákkal a fejlődés és a helyzetek kezelése mielőbb sikeressé válhasson.

8. A szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, gyors hangulati változások is jellemzőek a figyelemzavaros gyerekeknél. Óvodás korú gyermek olyan izgatott lehet egy bábelőadás miatt, hogy végül ott kell hagyni az előadást, mert olyan szinten kiabál, tapsol, örömében, hogy az az előadást zavarja. Előfordulhat, hogy megijed a sötétben és azért kell kihozni, és megint csak képtelenség lesz az előadást végignézni vele. A kisiskolás korban pedig egy dolgozatírás előtt lehet nagyon feszült, izgatott, és mire a dolgozatírásra sor kerülne oly mértékben elfárad, hogy képtelen lesz elfogadható szinten teljesíteni. Így hamar kialakul benne az az érzés, hogy „buta”, hogy „nem is ér annyit, mint más ember”, azaz az önbecsülése bizony hamar és erőteljesen szenvedhet csorbát, ha nem kap megfelelő segítő támogatást.

9. Sokszor azt lehet látni, hogy a figyelemzavaros kisiskolás olyan, mint valami „éretlen” "nagyra nőtt ovis", aki nem képes „felnőni". Valóban az emocionális éretlenség bizony igen gyakori jelenség. A frusztráció elviselésének nehézsége miatt hiába pl. 9 éves egy gyermek, frusztráció hatására akár 4-5 éves kisgyerekként is viselkedhet. Ez egy figyelemzavaros gyermek esetében „normális állapot”. Sokkal könnyebb kezelni a helyzetet, ha azt a tényt elfogadjuk, hogy emocionálisan 3-4 évvel is lehetnek éretlenebbek tényleges életkoruknál a figyelemzavaros gyerekek. Azonban mégis gondot okozhat ez pl. osztályközösségben, ahol egy ujját szopó, ovis magatartást mutató gyermeket igen hamar kigúnyolnak, kiközösítenek, ami újabb problémát vett fel. Nagyon fontos, hogy a figyelemzavaros gyermekek megfelelő nevelési környezetben legyenek, és emocionális téren a frusztrációtűréshez fejlesztésük ideje korán elkezdődjön.

10. A figyelemzavar tünetei, jellegzetességei az életkorral együtt változnak. Fokozatosan csökkennek, akár el is tűnhetnek, míg némelyek megmaradnak. Azonban a tanulási nehézségek miatt a tanulmányi eredményei olyan rosszak lehetnek, hogy emiatt később már nehezen tud valódi képességeinek megfelelő életpályát befutni, vagy csak sokára jut el pl. akár az érettségiig. Hasonlóan problémát jelent a magatartászavar, amely miatt a kirekesztés veszélyével kiszolgáltatottá válik, és könnyen az antiszociális elveket valló csoportok hatása alá kerülhet.

Általában serdülőkorra sok probléma enyhül, megszűnik, de a megszenvedett évek, a rossz élmények nem múlnak el nyomtalanul, sőt néha egy életen át cipelhetik az érzékenyebb emberek. Ezért igen fontos a mielőbbi probléma felismerés és a minél kisebb korban elkezdett szakszerű kezelés, fejlesztés.

Azonban van még egy fontos szempont, amelyre igen kevesen gondolnak. Mégpedig a család terápia! Ugyanis a gyermekek szülei éppolyan keveset tudnak erről a problémáról, mint a tanárok, akik ugyan pedagógusok, de nem, vagy csak keveset hallottak erről az eltérő magatartásformáról.

Éppen ezért a tanácsadási gyakorlatom alapvető része a családlátogatás és a családtagok bevonása a fejlesztőmunkába. Ugyanis amíg az apa elvárja az anyától, hogy nevelje meg a gyereket, de ő megenged bizonyos dolgokat, nem várható komoly javulás, de a nagymamai "kényeztetés" esetén sem.

Fontos megjegyeznem, hogy az eddig leírt jellegzetességek nem minden gyermeknél így és ebben a formában van jelen, és főleg nem mind egyszerre, hanem csak valamely és valamely mértékben.
A figyelemzavaros gyerekek is éppúgy egyediek, különlegesek, mint mi mind valamennyien. Éppen ezért, amennyiben egy gyermeknél felmerül a figyelemzavar gyanuja, fontos annak okát, természetét tisztázni. Így a leghelyesebb eljárás, ha elviszik a gyermeket a Tanulási Képességet Vizsgáló és Rehabilitációs Szakértői Bizottsághoz, vagy az illetékes Nevelési Tanácsadóba, ahol szakemberek fogják megvizsgálni és elmondani a szülőknek, hogy mit tapasztaltak, és ennek alapján milyen fejlesztési lehetőségeket tudnak ajánlani.

Érdemesnek tartom mindezek mellett Paul H. Wender: A Hiperaktív gyermek, serdülő és felnőtt, figyelemzavar egy egész életen át című könyvét elolvasni. Igen olvasmányosan és nagyon szakszerűen mutatja be a gyermekpszichiáter mindazt, amit a figyelemzavarban szenvedő gyermekről, a fejlődéséről és a kezelési lehetőségekről érdemes és kell tudni.

Ajánlott irodalom a hiperaktív gyermekek kezeléséhez
Most egyetlen részt emelek ki, azt ami szerintem a személyiségfejlesztés legfontosabb eszköztára: a jutalmazás büntetés kérdését. (Nevelési tanácsadásom egyik sarkalatos kérdése szinte minden alkalommal ez a téma.)

A figyelemzavaros gyermek esetében különösen – alapjában minden embernek - fontos a világos és tiszta szabályrendszer felállítása és következetes végig vitele. Szögezzük le az elején a jutalmazás nem simogatást jelent (csak) és a büntetés nem ennek ellentéte, az ütés.

A jutalmazás olyasmit jelent, amit a gyerek szeret, és egyszerűen a büntetés meg az, amit nem szeret. Tehát megsimogathatjuk, megpuszilhatjuk, mert jutalmazunk, és büntethetjük azzal, hogy beküldjük a szobájába, amíg egy pár dolgot el nem végez (elpakolja a könyveit, megmossa az arcát, stb.)

Alapszabály – és nem csak figyelemzavarban szenvedő gyermeknél -, hogy azonnal jutalmazunk vagy büntetünk. Valamint egyszer szabad csak felszólítani, de egyúttal a következményt is kilátásba kell helyezni. Azonban a következő pillanatban már szinte „szó nélkül” kell a következménynek megtörténnie, ha nem tesz eleget a kérésnek a gyermek. Azaz döntési helyzetbe kell hozni, és, ha az ellenállás marad, akkor meg kell tenni azt akkor és ott, amit kilátásba helyeztünk. Valamint a büntetésnek és a jutalmazásnak is szinkronban kell lenni annak értékével, amit éppen megerősíteni vagy éppen tiltani akarunk. (Pl. ne adjuk pénzt, azért mert levitte a szemetet a gyermek, és ne büntessük szobafogsággal azért, mert nem vitte le a szemetet.)

Elmesélek egy történetet, ami a csoportomban lévő hiperaktív gyermekkel történt meg a jutalmazás büntetés kapcsán.


Számolás-mérés foglalkozás volt, és minden gyermek kapott számoló pálcákat, kiskacsákat, halakat az asztalára. Egy lapra előrajzoltam egy kék tavacskát és mellé egy szép nádast, zöld rétet. Az volt az első feladat, hogy a rétre tegyenek 3 kiskacsát.

A hiperaktív-figyelemzavaros kisfiút hívjuk most Dávidnak, értelmileg akadályozott 2. csoportos, kedves, mosolygós, izgő-mozgó, de sokat dacol, és ha lehet, mindig mást csinál, mint amit éppen kellene.

Dávid most is remekül játszott a kacsákkal, bábozott velük, beszélgetett és fogalma sem volt hol tartunk. Odamentem hozzá, és kértem, hogy amíg megnézem a többiek munkáját ő is tegye oda a kacsákat, ő lesz az utolsó, akit majd megnézek. Ehhez a mondathoz azonban csak úgy tudtam felvenni a szemkontaktust, hogy közöltem vele, hogy mivel szeretnék neki valamit mondani, elkérem addig a kacsákat a kezéből. Meg kellett várnom, míg megkaptam – még háromszor ide-oda rakta -, majd utána kértem, hogy nézzen rám, és csak ezután mondtam el, hogy mit kérek tőle, és a feladatot is megismételtem. Majd megkértem, hogy ő is mondja el, hogy most mi a dolga és mi fog történni.

Ekkor már "keze lába járt", rugdosta a padot és a „szemével kiszedte” volna már a kezemből a kacsákat, szinte nem is tudott már másra figyelni, csak arra, hogy mikor kapja vissza a kacsákat. Ez a művelet legalább 3 percig tartott, a gyerekfelügyelők a csoportomban addig a többi gyermekkel foglalkoztak. (Ezért is írtam korábban, hogy a körülményeket is meg kell teremteni a neveléshez-oktatáshoz!)

Mindenki jól megoldotta a feladatot, végül visszatértem Dávidhoz, aki ez idő alatt sem oldotta meg a feladatot, és kihívóan nézett rám, hogy „na most mi lesz?”. (A kollégákat kifejezetten kértem, hogy csak bíztassák, hogy ügyes, csinálja, de valójában ne időzzenek nála, és ne segítsenek.) Csak annyit mondtam „rendben Dávid, látom, hogy nem tetted meg, amire kértelek”.

Majd közös értékelés következett és felírtam a táblára a neveket és mindenki neve mellé, aki jól dolgozott egy-egy mosolygós fejecskét rajzoltam. Dávidhoz értem, és megkérdeztem, hogy szerinte milyen fejecskét rajzoljak neki. Azt mondta, mosolygóst. Elnevettük magunkat, hogy bizony ő egy kedves mosolygós gyerek, de most nem őt rajzoljuk le, hanem jutalomból rajzolunk annak, aki ügyesen megoldotta a feladatot.

Dávid lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy ő nem ügyes. És akkor azt mondtam neki, hogy most tényleg nem volt olyan ügyes, mint amilyen valójában, ezért most egy szomorú fejecskét rajzolok fel a táblára, és nem azért mert nem ügyes, hanem mert nem csinálta meg azt, amit kértem, pedig okos fiúként képes lenne rá. Hozzá tettem, hogy ha most még a 3 kacsát odateszi a rétre, akkor letörlöm a tábláról és neki is mosolygóst fogok rajzolni. Dávid nem csinálta meg, így haladtunk tovább.

Dávid a második feladatnál sokkal jobban igyekezett és így nem szerzett több szomorú fejecskét aznap. Boldog volt, amikor más is kapott szomorú fejecskét, ilyenkor azt mondtam, hogy hiába örül neki, az ő sorából nem tűnik el ettől még a szomorú, tehát a „büntetést” akkor is kapott, amikor másokat gúnyolt, de valójában pont annyit, amennyit érdemelt.

A táblán lévő értékelést mindig fenn szoktam hagyni másnapig, hogy a szülők is lássák, ha jönnek a gyerekekért, meg a délutános kolléga is és persze másnap is használhassam ismétléskor. A pakolás után, a szünetben Dávid oda állt a tábla elé és azt mondta. „Nem baj, hogy van egy szomorú, de holnap már, ha újat rajzolsz, akkor ezt letörlöd?” Mondtam, neki, igen, holnap új nap lesz, ezért új rajz is készül. Nagyon megnyugodott és saját maga mutatta meg az anyukájának a táblát, hogy milyen ügyes volt, de azt is hozzá tette, hogy holnap új rajzok lesznek, és akkor neki már csak mosolygósai lesznek.

Tehát úgy jutalmaztam, hogy értette, hogy mi miért fog történni, megértette milyen jutalmat kapnak a többiek, és tisztában volt vele, hogy ő mit érdemel. Mivel megkapta a pontosan neki járó büntetést, és tudta, hogy nem csinálta meg a feladatot, az önérzete nem engedte, hogy megcsinálja pótlólag. Viszont utána ügyelt arra, hogy ne maradjon le, és küzdött azért, hogy figyeljen. A végén pedig a közös jutalmazásban éppen úgy részesült, mint mindenki, így a végére egyenértékűvé vált a többiekkel. Bebiztosította magát azzal, hogy a büntetés csak mostanra szólt, és megnyugodott, hogy van javítási lehetősége. Érvényesült az „itt és most” elve, a döntési helyzetbe hozása és az értékarányos jutalmazás-büntetés is.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekkel a különleges gyerekekkel az általános iskolában is gyógypedagógiai korrekciós szemlélettel közelítsenek a pedagógus kollégáim, mert borzasztó sok múlik azok, hogy egy gyermekkel fejlődésének mely szakaszában kik és hogyan bánnak vele.

Ehhez azonban fontos lenne a tanároknak megfelelő ön- és tárismerettel rendelkezniük, kommunikációs, konfliktuskezelési és gyógypedagógia ismeretekkel együtt, amelyhez készítettünk egy tréningprogramot. Már közel 60 pedagógus megismerte, de szeretnénk, ha többen részt vennének ebben a programban.

Az együttműködő kommunikáció  tréningprogramunkról erre a szövegre kattintva többet is megtudhat.

Nem könnyű a magatartászavaros, figyelemzavaros gyerekeket felismerni és a megfelelő módon kezelni, ezért is örültem annak, amikor meghívást kaptam a TUDÁS FM rádióba egy kerekasztal beszélgetésre. 2011. november 8-án Sütő Csaba a „Különlegesekért Alapítvány” szakmai vezetőjével és Ábel Anita színművésszel voltam Kovács Fruzsina, a TUDÁS FM riporterének vendége.

TUDÁS FM rádió kerekasztal beszélgetés Ábel Anita, Sütő Csaba, Katona Erzsébet

Beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembe néznie a szülőknek akkor, ha a gyermekük egy kicsit más, „különleges”. Nagy örömmel hallgattam, hogy Csabáék is az alapítványnál a gyermek, iskolás, fiatal teljes személyiségével foglalkoznak, drámapedagógiai eszközök éppen úgy beletartoznak a repertoárjukba, mint a különféle mozgásterápia. Egyetértettünk abban is, hogy a pedagógusoknak többet kellene tudniuk a "különleges" gyerekek megfelelő kezeléséről, hogy sikeresebbek legyenek az iskolában eltöltött hétköznapok is.

Az érdekes kerekasztal beszélgetést erre a szövegre kattintva most Ön is meghallgathatja az egyik részét és ide kattintva pedig a második részt.

Kerekasztal beszélgetés a TUDÁS FM rádióban


 Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.”

Helen Keller